Amit egy rövid sztorival szeretnék ábrázolni, ma délután történt az eset.

Volt 2 felesleges Daytona 500-as jegyem (NASCAR nyitófutam, most hétvégén lesz), meghirdettem Craigsliten és eBayen. Kaptam egy hívást Cocoaról, ami 30-35 percnyire van innen kocsival, hogy érdekelné XY-t a két jegy.
Oké, én Melbourne-ben vagyok, holnap reggel járok arra, ha esetleg úgy OK.
Nem, idejönnek ők, mindjárt itt vannak.
Kocsiba bepattantak, kb. háromnegyed óra múlva itt is voltak. Jegyeket eladtam nekik, beszéltünk két mondatot, köszönjük, helló – és már úton is voltak visszafele. Az a fél tank benzin úgyis olcsóbb mint egy jegy (amit amúgy drágábban adtam nekik, mint a jegyirodai ára volt, mielőtt még elfogyott volna).

Nagyjából így működik ez itt – egyrészt minden eleve messzebb van, mint otthon, nagyobbak a távolságok, másrészt  az embereknek nem para 30-40-50 percet utazni, csak hogy megvegyenek valamit vagy akár elmenjenek egy szórakozóhelyre.

Ha már itt tartunk, fun fact:
2009-ben átlag 45,6 cent adó volt egy gallon benzinen (USA-átlag, az egyes államok között ingadozik, van állami adó része, és országos (“federal”) adó része, tipikusan az előbbi kicsit több). Ez annyit tesz, hogy literenként 12,04 cent az adó a benzinen – ez a mostani egész magas árfolyamnál kemény 24 Ft. Mellesleg Kanadában nagyjából literenként annyi mint itt gallononként, szóval 90-100 Ft.

A minap ott hagytam abba, hogy a 6. napon elhagytuk a Charlestont és ezzel együtt a keleti partszakaszt is.

Szinte korrekt időben elindultunk, majdnem “ütemterv” szerint sikerült délre Columbiaba érni. Ez Dél-Karolina fővárosa egyébként, 130 ezres város, vonzáskörzettel együtt 0,75 milliós. Eredetileg én itt egy kis városnézést és rövid múzeumozást terveztem, utóbbi hosszúra nyúlt, mert javaslatom ellenére mindkét részlegre vettünk jegyet, nem csak a háborús múzeumba. Nos, a másik részleg elég szar volt, és még később is indultunk, aminek köszönhetően este rendesen megszívtuk, de erről majd mindjárt.
Már reggel óta szakadt az eső, ezért is menekültünk egyenesen be a múzeumba. Ezután azért még körbejártuk Parlamentet (“Államház”), és környékét, még szakadó esőben is szép volt. 6 előtt nemsokkal indultunk el, a kb. 3 órányi útra lévő Asheville-be, keresztezve menet közben a North-Carolinai határt. Már a reggeli eső- és szélvihar is aggasztó volt, mikor egy-egy széllökés majdnem ledobta az Explorert az útról, de talán még egy órája se voltunk úton Columbiából és havazásba fordult a szituáció. Ez azt eredményezte, hogy rövid hatállyal durván belassult a forgalom, még csak félúton jártunk, de már kezdett éjszakába hajlani a nap, s hamarosan meg is állt az egész forgalom.
Pár óráig még reménykedtünk, és esetenként örültünk ha csak pár métert is haladtunk előre, aztán világossá vált, hogy az utak járhatatlanok, az autópályát lezárták alattunk. Útszélen tucatnyi magára hagyott autó, leállósávokat és pihenőhelyeket teljesen elfoglalták a kamionok. Szóval az autópályán aludtunk, egy egész kocsioszlop társaságában. Úgy kb. félóránként ébredtem fel, hogy járassam kicsit a motort – így kb. 3 óra alvás után ébresztettek a rangerek, hogy indulni kéne, feloldották az útzárat. Persze a másik autópályára átkeveredéskor megint hatalmas dugó alakult ki, itt még kb. fél órát aludtam a lehajtón.
A hatodik nap képei: Flickr.

Aztán Asheville környéke már egész jó volt, valahol szinte járatlan hó volt az úton, ott jól lehetett rallyzni, a főbb utak viszont tiszták voltak. Legjobb lett volna egyenesen menni tovább, hisz már reggel 8 körül jártunk, de Orsi ragaszkodott a pár óra alváshoz. A kocsival viszont sikerült bennragadni a hotel parkolójának jeges havában (kanyar, emelkedő, hátsókerékhajtás kombó nem a legszerencsésebb), úgyhogy még ástunk-toltunk-húztunk is vagy 2 órán keresztül. Közben találkoztunk jófej emberekkel, akik segítettek, majd átmentünk az ő kocsijaikhoz, azokat is kiráncigáltuk. Összességében nagyszerű kaland volt, bár meglehetősen fárasztó. Főleg, hogy ezután még egy 6+ órás vezetés állt előttem.

Asheville amúgy egy hangulatos kis város, de ők se nagyon láttak még ekkora havat decemberben (azért még mindig eléggé délen vagyunk, és 1000 méter alatt). Egyszer szívesen ellátogatnék ide nyáron. Túl sok időnk nem volt várostnézni a fél napos csúszás és a hideg miatt – egyébként a belvárosban egy csomó üzlet be volt zárva az időjárás miatt. Következő megálló a Fontana-gát volt. Ez egy egész nagy, 721 méter hosszú és 150 méter magas gát, nyáron hídként is funkcionál, most le volt zárva. Lementünk az aljához is és felmentünk a tetejéhez is, nem semmi szerpentinen kellett döcögni, nem egy helyen 10 mérföldes sebességkorláttal. Egyébként nem csak a látvány de a hanghatás is egész durva volt.

Innen már aztán Atlanta következett, igaz elég hosszú úton. Szerettünk volna minél hamarabb kikerülni az erdőből-hegyről, úgyhogy inkább Tennessee felé mentünk (konkrétan Knoxville felé) – nos, a GPS egy kicsit átvert minket, valószínűleg ebben az irányban sem volt radikálisan rövidebb a hegyi/erdős szakasz, viszont összességében azért jóval hosszabb volt az út, éjszaka is volt már rendesen, mire dél-Atlantába értünk. Tanulság, hogy egy öreg GPS-ben nem szabad megbízni domborzatilag…
A hetedik  nap képei itt vannak, Atlantáról majd legközelebb.

December 11-én véget ért a vizsgaidőszak, 13-án már úton is voltunk. Ahogy írtam, nem tervezek részletekbe menő beszámolót – főleg így hetekkel megkésve. Az útvonal itt található. A helységnevekre egy GMap linket biggyesztek az alábbi szövegben.

Első nap kapásból elhagytuk Floridát, nem keveset, 367 mérföldet, azaz 590 km-t vezettem. Igaz, közben megálltunk St. Augustine-ben, ami Florida egyik leghangulatosabb kisvárosa, az állam legrégebbi épületeivel, és egy nagyon jó állapotban lévő várral. Jacksonville-i kitérőre is gondoltam, de sokkal több időt töltöttünk St. Augustine-ben, mint terveztem, szóval az kimaradt. Még Brunswick-ben álltunk meg Savannah előtt, parknézést terveztem, de kicsit el voltam tájolva, még előtte le kellett volna fordulni, itt sok érdekeset ott nem láttunk.
Képek nem készültek az első nap, le volt merülve az akksim (igen, ilyen jól készültem :).

Második-harmadik nap Savannah-ban járkáltunk, illetve útra keltünk Beaufort felé, azaz átléptük a Georgia – South Carolina államhatárt. Savannah egy gyönyörű kisváros a Savannah-folyó partján, aktív “vízi élettel”, hangulatos parti sétálóutcával (itt van pl. a híres mogyoró-dió bolt), nosztalgia villamossal (amit mi nem láttunk, csak a síneket, de állítólag üzemel). St. Augustine-hez hasonlóan régi város, itt-ott már majdnem európai stílusú, sok-sok templommal és parkkal. Kimondottan élvezetes volt nem-Floridai vegetációt látni, nekem már személy szerint eléggé elegem volt a pálmafákból, itt igazi erdőket és bozótokat láthattunk. No meg egy vasúttörténeti múzeumot, ami egész drága volt, cserébe majdnem érdekes, csak semmiféle infókkal nem szolgált, hogy mit is lát az ember (más múzeumra nem volt idő, sorozatos megkésések és várakozások miatt). Beaufort felé még megálltunk Hilton Head Islanden, ami már Dél-Karolina. Ez egy nagy turistaparadicsom, főleg a sziget déli csücske, ami kb. 100% üdülőhely, még belépőt is szednek, ha nem szállóvendég vagy. Volt itt világítótorony, kikötő, óceán, madarak, szóval minden, ami egy déli sziget kelléke.
Képek a második napról és a harmadikról.

Beaufortban egy professzorunknál szálltunk meg, egy nyaralója/kiadó háza van a  Beaufort-folyó partján. Délelőtt körbejártuk Beaufortot, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint számítottuk, 2-3 napot is el lehetne ott tölteni nézelődéssel, sétálással, hajókázással. Egy nagyszerű és szemrevaló idegenvezető vezetett körbe minket a városon, kaptunk egy szakajtó történelmet és anekdotát. Még Tom Hanks által kedvelt édességboltban is vásároltunk és a Forrest Gump kórusának “székhelyét” is láttuk. Este már az innen 120 kilométerre lévő Charlestonban sétálgattunk.
A negyedik nap képei itt vannak.

North Charlestonban szálltunk meg, ami igazából már külön közigazgatási egység, de kb. egy északi városrésznek felel meg, két éjszakát töltöttünk itt. A város szintén nagyon jó, ezúttal a belvárosban (éjszakai) élet is volt, amiben a többiek nem akartak elmerülni, úgyhogy ez kimaradt. A karácsonyi világítás nagyon szép volt, még a hideg ellenére is; körbesétáltuk az egész belvárost.
Másnap reggel, megunva a többiekre való állandó várakozást és a kihagyott programokat, kicsit korábban keltem, és kimentem Sullivan’s Island-re. Elsődleges célom a napfelkelte volt, ami így a nyílt óceán partján bámulatos volt, a kellemes, friss reggeli levegőben. Aztán még végigjártam az egész szigetet, nagyon hangulatos kis városka (közigazgatásilag ez is elkülönül, de ugyanúgy a Charlestoni-régió tagja, igazából ez bonyolult, majd talán erről is írok egyszer :). Van nekik is egy váruk, ami még az első világháború alatt is aktív volt (zárva volt reggel), és egyéb szép parkjaik, templomaik és partjaik.
Napközben aztán meglestük a Citadel nevű helyet, és a piacot. Előbbi igazából egy bazinagy katonai iskola. Itt végre találkoztam egy életnagyságú Apache helikopterrel :) Utóbbi meg egy klasszikus piac, ami Amerikában eléggé ritka – még a forró csokijuk is nagyszerű volt. Délután kihajóztunk a Fort Sumter nevű erődhöz, ami a fentiek után már csak egy plusz egyedik vár volt, egy egész jó múzeummal. A hajókázós része viszont egész jó volt, a városi lovaskocsis túra azonban kimaradt. Közben kiderült, hogy a USS Yorktown anyahajó látogatható, ahova átrohantunk, de valamiért mégis zárva volt a hivatalos zárás előtt 1+ órával. Szóval láttunk egy kikötőt és egy bazi nagy anyahajót távolról (New Yorkban azért pótoltam).
Az ötödik nap képei.

A hatodik nap elkanyarodtunk a parttól, északnyugat felé, fel a hegyekbe. Erről majd egy következő bejegyzésben.

Az elmúlt 1,5 hónap bejegyzés nélkül tellt, ennek több oka volt: félév vége, vizsgaidőszak, költözés, karácsony, és a téli utazgatás. Nagyjából az valósult meg, amit annó még itt írtam – a szaggatottal jelölt, New Orleansi “kanyar” is összejött.

Szóval az útvonal a kövekező volt: St. Augustine, Brunswick, Savannah (2 éjszaka), Hilton Head Island, Beaufort (1 éjszaka), Charleston (2 éjszaka), Columbia, Asheville (1 éjszaka), Fontana-gát, Atlanta (4 éjszaka). Aztán itt én repülőre ültem (a többiek mentek tovább Nashville és Memphis irányába), ami nagyon is jó döntésnek bizonyult. Chicago érintésével hazarepültem, aztán egy hét karácsonyozás után már New Yorkban voltam (4 éjszaka), majd New Orleansszel zártam (3 éjszaka). Mindez december 13-ától január 6-áig tartott. Igazából 1-1 nap New Yorkban és New Orleansben nagyon jól jött volna, de remélhetőleg előbbibe még el tudok látogatni hazautazásom előtt.

Élménybeszámolók majd valószínűleg lesznek, plusz linkek több száz/ezer képre – amúgy ezen időszak alatt 87 tweetem született, ha jól látom, azok között is van pár érdekes poszt.

Térképen amúgy valahogy így néz ki az autós útvonal:

Pontos távot most nem tudnék mondani, annyi biztos, hogy már Asheville-ben átléptük az 1000. mérföldet. Onnan az atlantai szállásunk 330+ mérföldre volt, plusz ha hozzáveszem, hogy Atlantában is elég sokat közlekedtünk, tippre az 1500at átléptük, amíg én is a “fedélzeten” voltam, az pedig 2400+ km. Mellesleg a légitársaságok adatai szerint repülővel 12216 mérföldet utaztam, ami kb. 19660 km.

Az eddigi egy nagyobb szünetet utazással töltöttük (Miami), s a következőre is hasonlót tervezünk (Tampa, St. Pete). Viszont (szerencsére?) közeledik a téli szünet is, ami itt egy hónapos. Hát valami hasonló van kialakulóban:

(klikkolható)

Majd valamikor konkretizálódik a vége-útvonal is, majd akkor bővebben :)

Az első két (vagy inkább 1,5) nap után ismét városnézés valamint egy kis kultúra és kaland következett a 3. napon.

Délelőtt, egy kicsit késői indulás után, a Villa Vizcaya múzeumot néztük meg. Ez egy csodaszép kastély az előző század elejéről, nem messze a várostól, lenn a parton. Érdekessége, hogy teljesen 16. századi stílusú, és már eredetileg is úgy épült, mintha egy 16. században épült villa lenne, s ehhez nagyon sok nyersanyagot és szakembert hozatott James Deering iparmágnás Európából. Az angol wikin van még róla pár infó.

Ezután egy ún. air boat ride-ra mentünk – ezek kis mocsárjáró hajók, nagy propellerrel a hátukon, ez “fújja” őket előre, egész kellemes sebességgel (lsd. wiki). Ez már az Everglades Nemzeti Parkban volt, ami lényegében egy nagy mocsár, nagyon gazdag flórával és faunával – kár, hogy mi ebből nem sokat láttunk, aligátort is csak kettőt. (rövid, béna videó itt)

Ezt követően autós városnézés, kajálás következett, valamint a Cape Florida parkba is be szerettünk volna menni, de az már zárva volt, így Miami fölötti naplemente nézés lett belőle. Aztán ismét Ocean Drive, ezúttal élő koncertet is láttunk.

Negyedik nap visszamentünk Cape Floridára, ha már előző este nem jutottunk be. Ez egy park és strand a Key Bescayne-szigeten, legfőbb látványossága a világítótorony, amit az eredeti tervek szerint építettek újra pár évtizede. Egyébként itt szinte mindig állt világítótorony a hódítás óta, csak néha egy-egy indián törzs vagy egy hurrikán lerombolta (egyébként Florida a világítótornyairól is híres). No meg nem mellesleg az ország egyik legszebb strandjának tartják.

Városnézés és strandnézés után jött az est fénypontja: a Miami Dolphins – New York Jets amerikai focimeccs. Vagy 2 órával a meccs előtt értünk a helyszínre, akkor már régóta tartó barbecue parti volt mindenfele a parkolókban. Aztán valahogy sikerült beslisszannunk egy helyre, ahol szereztünk ingyenkaját és ingyensört, szóval teli hassal mentünk be a stadionba :) A létesítmény meglehetően nagy és ámulatbaejtő, a meccs meg iszonyú jó volt, ahogy azt egy Monday Night footballtól elvárja az ember. Kár, hogy a fényképezőm a meccs legelején lemerült. Talán a mobilos képeket előásom valahonnan, és berakom őket egy galériába.

Utolsó nap hosszas autózás után sikerült megtalálnunk egy egész szép spanyol kálváriát, vagy mit. Ezután hazafele indultunk, de Hollywood Beachen még megálltunk egyet strandolni.

Mint említettem, nagyon sokat ültünk a kocsiban, ennek meg is lett az eredménye: a túra összesen 752 mérföld, vagyis 1210 kilométer volt.

No és a képek:
ezúttal Picasa-ra kerültek, így volt a legegyszerűbb, nem kell a blogggal szórakozni galéria-kreálással. Ugyanakkor valószínűleg hamarosan áttérek Flickr-re, rövid teszt alapján az jobban tetszik. Amúgy itt a link. Vannak ott más képek is.

És ha már fentebb volt egy videó: itt egy másik rövidke a városról és a Miami Beach-i strandról. Szintén kamera-tesztvideó (és még a minőséget is rendesen lerontottam), szóval nem nagy szám.

Többen is kérdezték már, hogy mennyire szar a jetlag – azaz, hogy mennyire viseli meg az embert az időeltolódás.

Először is: itt 6 órával van kevesebb, mint otton, tehát a GMT-5-ös zónában vagyok, amit Eastern (Standard) Time-nak, azaz Keleti Időnek hívnak. A kontinentális USA egyébként 4 időzónából áll, Alaszka még egyel arréb van, Hawaii-on meg annál is kevesebb van egy órával.

Szóval a jetlag. A szakirodalom szerint errefele, azaz keleti irányba történő utazás során minden egyes órára egy nap átszokási idő az átlagos. Tehát mintha otthon egy órával tovább maradna fenn az ember, és másnap már nagyjából meg is szokja ezt az órás csúsztatást, vagy ilyesmi. A másik irányba ugyanez 1,5 napot tesz ki. Én azonban ezt nem éreztem, de ebben talán több minden is közrejátszott – lsd. az ideutat. Eleve már itteni idő szerint is hajnalban feküdtem le, de mindkét repülőjáraton aludtam valamennyit. Másnap relatíve könnyen keltem – és bár az utána következő pár napon valamiért mindig felkeltem 7 óra körül, az nem egyenlő a 6 órás időeltolódással. Persze lehet hogy az eltolódás(vagy szimplán a helyszínváltás, idegesség) okozta ezt a kb. 2 órával korábban ébredést, de pár nap után ez is elmúlt. A héten meg már szokás szerint általában 1 után feküdtem le, még akkor is, mikor 7 körül már kelni kellett…

Ha már leírtam a kicsit talán izgalmas utunkat, kicsit visszamennék az időben, hogy hogyan is néz ki egy ilyen pályázat (legalábbis, hogy ez hogyan nézett ki). Elsősorban az időtényezőkre és anyagiakra akarok kitérni (ez se lesz rövid).

• Március 10-e környékén tudtam meg, hogy létezik ez a pályázat. Eredetileg villamosmérnököknek írták ki, de egyrészt nem áll távol egymástól a két szakma, másrészt nem volt meg még a két pályázó sem (!!), ahányan mehettek. Kb. 4 napom volt eldönteni, hogy érdekel-e, és pályázni. Igazából csak következő héten adtam be a formanyomtatványokat, de már 12-én jeleztem, hogy érdekelne. (megj: mindemellett volt egy kanadai ösztöndíj is, arra konkrétan nem pályáztam, mert később kellett volna, de ott is jeleztem, hogy érdekel).
• A pályázat benyújtásához kellett egy adatlap és egy jelentkezési lap, egyiken két tanári ajánlásnak kellett állnia. Mellékelni kellett hozzájuk egy angol nyelvű (szakmai) önéletrajzot (Professional Background), és egy motivációs levelet (pontosabban Statement of Purpose). Valamint egy magyar nyelvű leckekönyv-kivonatot (aka.: indexmásolat) – ami persze nem ingyé’ van: elkértek kerek 600 Ft-ot egy pár oldalas másolatért.
• Ezek után el kellett menni egy TOEFL nyelvvizsgára (IBT, azaz internetes, tehát számítógép előtt vizsgázós). Kicsit szopatós nyelvvizsga és tőlem a számítógéppel való beszélgetés is távol áll, de végülis jobb lett mint amilyennek éreztem – 97 pontom lett a 120-ból, amiért egy felsőfokú nyelvvizsgát kapok, ha akkreditáltatom. A nyelvvizsga 42089 Ft-omba került – igaz akkor nagyon drága volt a dollár, ha jól emlékszem 180 dolcsi volt a vizsga (a post írásának pillanatában 200, szóval folyamatosan kompenzálják). A regisztrácó egyébként online történik, és nagyon kényelmes, talán 1,5 héttel a vizsga előtt regisztráltam és online fizettem be a díjat (március 24-én).
• Április 14-én jelentkeztem az egyetem Computer Science BSc képzésére online – kb. egy hét múlva kaptam meg tőlük az első levelet, miszerint feldolgozták, gratulálnak és hogy mik az első lépések. Április végén még küldözgettem papírokat (útlevélmásolat, aláírás egy nyilatkozathoz, stb), mire végleges lett a jelentkezés, pár száz forintba a levelezés is került. A regisztráció maga 40 dollár volt (papíron és késve még több lett volna), számoljunk mondjuk 7700 Ft-al.
• Aztán szereznem kellett egy hivatalos leckekönyv-fordítást az egyetemtől, ami szintén nem volt egy olcsó játék, legalábbis ahhoz képest nem, hogy egy pár oldalas nyomtatvány angol nyelvű tárgylistával (aminek egy részét fordítani se kellett, mert már eleve megvan angolul), egy pecséttel és pár centis nemzetiszín fonattal. 8400 Ft-ot kéretek el ezért a pár féléves fordításért.
• Május 26-án kaptam meg az első fontosabb pakkot a FedExtől, ebben volt az I-20, ami a legfontosabb dokumentum, valamint egy csomó más papír (többek között egy jópofa egyetemi matrica is :). Az I-20 kell a vízumhoz, az országba belépéshez, szóval minden lényegeshez – ezzel igazolom, hogy igen, én itt és itt, ekkortól eddig tanulni fogok ebben az országban (és a suliban is le kell pecsételtetni beiratkozáskor).
• Ezután hosszú-hosszú várakozás követett. Pár emailt váltottunk a tengerentúliakkal, de hivatalos, lepecsételt/aláírt papírt sokáig nem kaptunk senkitől. Július 10-én kérték el a bankszámlaszámom és egyéb adataimat, valamint szóltak, hogy még egy index-fordítást kellett szereznem az aktuális, épp befejezett félévről. 14-én utaztam fel a fővárosba átvenni ezt (ismét 1200 HUF pár oldalért), valamint aláírni a szerződést. Sebtében vettünk egy repülőjegyet (205000 Ft), nagyon durván ingadoztak az árak ahhoz képest, hogy hétvégére vagy nem arra illetve hogy melyik városba kértük (közel 2-szer ennyiért is volt).
• Tanulóként regisztrálni kell a SEVIS rendszerbe, ami 200 dolcsit jelent, plusz 30 futárköltség, mert nem akartam, hogy elhúzódjon a postázás (online fizetendő). Nem tudom, hogy akkor épp mennyi volt a dollár árfolyam, de számoljunk 44000 Ft-al, az jó közelítés. Valamint egy MKB bankban a vízumilletéket is be kellett fizetni, ami akkor épp 26200 Ft volt (hónaponként korrigálják, mert dollárban van meghatározva).
• Még egyszer kellett Budapestre utaznom, méghozzá a nem kicsit fontos nagykövetségi látogatásra, azaz a vízuminterjúra. Ez meglepően gyorsan ment (reggel voltam, a 9-ik ügyfél). A “nagy” interjún egyetlen kérdést kaptam: mit fogok tanulni?… Pedig banki papírjaim se voltak, csak egy igazolás, hogy kapni fogok ösztöndíjat. Kellett egyébként hozzá még speckó méretű fénykép, ami 1100 Ft volt, meg egypár fénymásolat (amit végül se ott, se itt nem kértek), kb. 100 Ft. Ha a két Budapestre vonatozást is beleszámítom, akkor az plusz 5000 forint. Ja, és a futár 1600 Ft-ért hozta ki a vízumot/útlevelet.
• Az egyetemnek kellettek orvosi igazolások oltásról és egyebekről valamint pár visszaigazoló lapot is el kellett küldeni, ezek ismét 1-2 száz forintok voltak.
• És meg is volt minden már csak el kellett indulni a kalandra.

Nagyjából ennyi volt a folyamat, ezután már csak pár ruha és egyéb használati eszköz kellett, amit most nem számolok ide.

Szóval aki hasonló fába vágja a fejszét, gondoljon rá, hogy sok papírmunka és mégtöbb indulótőke kell hozzá, nekem a fentiek alapján 138000 Ft-omba került (ha lefele kerekítek), valamint a jegy 205000 Ft volt – mindezeket még az ösztöndíj első részlete előtt kellett kifizetni, nem volt egyszerű. Azt meg nem is értem, hogy mi tellett ezen négy hónapba…