Múlt hétvégén megejtettünk egy kis mozizást, csiripeltem is róla akkor. A film at Inglourious Basterds volt, melyre többen is (konkrétan ketten) nagyon kíváncsiak voltunk – a filmről a másik blogomon írtam, most nem arra fókuszálok.

Sajnos, mint írtam, itt elég nagyok a távolságok, ezért taxival kellett mennünk, egyrészt mert nem mindegyikőnknek van biciklije, másrészt meg éjszaka, világítás nélkül amúgy se kéne. A taxi 10 dolcsi oda, 10 vissza (pár cent borravalóval), így fejenként 5 dodóra jött ki – nem tudom, hogy otthon milyen taxiárak vannak, sosem taxiztam még, ez 5 km volt, vagy annyi se. Érdekes taxikban ültünk: az egyik büdös volt, mint az állat (és a hangja se volt a legjobb), a másik meg a szétesés szélén volt szerintem, ugyanis az ajtóm se csukódott be rendesen, pár milliméteres rés maradt közte és a kasztni között. De legalább odaértünk…

A mozi meg egy otthoni multiplexre emlékeztetett (itt tudtommal nincsenek nagy mozihálózatok, mint otthon), mindenféle üdítővel, shake-kekkel és popcornnal. Előtte meg két rendőrautó, folyamatosan igazoltatták a fiatal suhancokat. Ami még érdekesebb volt, hogy érkezési sorrendben zajlik a nézőtér feltöltése, szóval nem székre szól a jegyed. No meg reklámból is több van, mint otthon, és persze előzeteseket is vetítenek.

A film különösen jó volt, a jegy viszont egy kicsit drága volt, 8,75 dollár, ami ha jól számolom, bőven 1600 Ft felett van. Vannak akciós napok itt is, amikor csak 6 dollár körüli, valamelyik moziba meg délelőtt 4-ért is be lehet ülni. Remélem, hogy azért jópárszor meglátogatjuk még ezt, vagy egy hasonló intézményt…

Összedobtam pár térképet, hogy megmutassam, hol tengetem napjaimat. Kezdjük egy világtérképpel, aztán zoomoljunk be :) A képekre klikkolva nagyobbak lesznek (írogattam rá mindenféle adatokat), bár egyik se egy über hi-res, GMap screenshotokból készültek. Elöljáróban: a város(ka) neve Melbourne, és nem hiszem hogy bármi köze lenne az ausztrál nagyvároshoz.

A repülőút valahogy így nézett ki térkép-ügyileg. Bár a New York-Orlando járaton aludtam és amúgy is töksötét volt, az inkább csak tipp. A New Yorki járaton viszont egykétszer bevillantották a GPS-képet, valami ilyesmi útvonalon mentünk. Orlandoból busszal jöttnk tovább – lett volna járat ide, Melbourne-be is, de drágább volt (egyébként 2 vagy 3 városból jönnek ide csak repülők, az is mind Delta Airlines. A repülőtér inkább privát gépek által használatos, valamint az űrsikló vészleszálló-reptere).

Nézzük akkor az államot. Nagyjából minden infót ráírtam a képre. Florida nem egy nagy állam, ha jól emlékszem, 22., ha a területet nézzük, s amúgy 1,8-szor akkora, mint Magyarország kb. Az egyik legdélebbi állam, és itt van a legtöbb tengerpart, hiszen egy félsziget.

Ha kicsit ráközelítünk az államra, akkor megye szintre kerülünk, csakúgy, mint otthon. Ezen belül van més kisebb közigazgatási egység is, otthon talán járásnak hívnák, bár annál talán nagyobbak. Ebből is két féle van (ha jól tudom, ilyesmiknek még nem nagyon jártam utol), a miénk Metropolitan Statistical Area, azaz inkább statisztikai, mint városi/közigazgadási/lakossági felosztás. A nagyvárosokat és környéküket Metropolitan Area-nak, azaz nagyvárosi/metropolisz terrületnek hívják. Így jönnek ki ugye a sok (tíz)milliós számok, olyan, mintha otthon Budapesthez is hozzácsapunk pár környező települést, és akkor már 2,5 milliós város. Igazi nagyváros nem nagyon van a közelben, Miami úgy 3 órás autóútra van.

Ha már magát a várost, Melbourne-t nézzük, annak a déli részén vagyunk. Ez igazából egy kisváros, nem sok látnivalóval és “élettel”, otthon talán épp beférne a top10-be lakosság alapján. Persze területre sokkal-sokkal nagyobb, viszont sokkal unalmasabb is – erről később majd még részletesebben. Mellesleg Melbourne Beach egy másik város (otthon inkább falu lenne, itt “town”), itt divat a “strand-részleget” külön közigazgatási egységként venni, ezek kinn vannak a szigetvonulaton, az Indian-folyón túl. Délen meg összeér a város Palm Bay-jel, ami Melbourne-nél valamivel nagyobb, a két város így együtt úgy 175 ezer lakosú.

Végül ha kicsit közelebb megyünk (ezúttal már műholdkép), akkor a lakásunk is látszik, szinte közvetlenül a suli mellett van. A Campus elég nagy (holott diák nincs túl sok), és itt a kollégiumok is máshogy működnek kicsit (egy részük inkább apartman-jellegű). Itt folyik egy kis (büdös) patak a házunk mellett, és kerülnünk se kell, hátul el lehet menni a füves területen a patak mellett – igaz most kicsit elburjánzott ott a növényzet, szóval most csak nehézkesen.

Aki szereti a mindenféle állatkákat, az biztosan szereti (vagy legalábbis szeretné…) Floridát is. Ugyanis nagyon sok (kis)állattal találkoztam már itt – és nem amolyan “messziről talán észreveszed a faluszéli mezőn futkosó” állatokra gondolok, mint odahaza vannak; ugyanis itt bent a városban is sok állatfaj él.

Kezdjük például a gyíkokkal. Mindenfelé tucatjával futkosnak, még a ház falán is, oldalvást. Nagyon gyors kis jószágok, többségében napoznak (pl. a cipőmön ücsörögve), de ha ember közelít hozzájuk egy pillanat alatt már máshol is vannak.

Aztán ott vannak a kedvenceim, a mókusok. Belőlük is sok van, fel-le rohangásznak az egyetemi pálmafákon. De egyébként már nem egyszer láttam házak között, vagy épp az úttesten keresztül futkosni is őket. Nem a nagyobb, barnás-vöröses színű, mint ami otthon van, hanem kicsi, szürke fajta. A minap kb 1,5 méterre falatozott egy tőlem, de általában messziről elkerülik az embert, szintén nagyon gyorsak.

A Kennedy Space Centernél pedig egy tatuval találkoztunk. Nyugisan turkálta az egyik parkoló melletti füves részen a talajt. Azt nem tudom, hogy mekkora egy standart tatu, ez egész pici volt, megeshet, hogy csak egy bohó fiatal volt, ki betévedt az emberek közé.

Cocoa Beachen, az elhalasztott űrsiklóindítás-lesen pedig tarisznyarákkal futottunk össze. Illetve futni csak ő futott a sötétben, szintén bazi gyors jószág.

Jut eszembe: vannak itt még aligátorok is. Itt Melbourne-ben nem igazán, de a Kennedy Space Center felé menet két nagy mocsaras-vizes terület között kell elmenni (valójában fél Florida mocsárra épült), ott nem egy krokit láttunk kuksolni. Állítólag nem veszélyesek, csak ha köztük és a víz között áll az ember, mivel akkor nem látnak esélyt menekülésre, és megeshet hogy támadnak.

Valamint állítólag annak is egész drámai oka van, hogy a füvet hatósági rendelet szerint folyamatosan nyírni kell: mert ha nem, megfészkelnek benn a kígyók. Szerencsére velük még nem találkoztunk, de azt mondják, hogy nem is nagyon lehet. Az összes amerikában élő mérges kígyó megél Floridában is, de nekünk azt mondták, hogy a szerencsére a mérgesek a kisebbek, őket megeszik a nagyok…

És találkoztam ezernyi aprósággal, rovarral is már: fura, hatalmas darazsak, színes pillangók, mindenféle méretű bogár és hangya, valamint békák. Ja, és csótányok, de azok a lakásban vannak tucatjával…

Azaz kötelező vétel.
Pár cucc, amiket muszáj volt már így rögtön az elején megvennem, mert nélkülük halál van.

• Biciklli – enélkül nem lehet Melbourne-ben közlekedni, gyalog 1-2 üzletet leszámítva minden messze van. A Best Buy (és mellette a pláza) pl. bringán is negyed órára van innen. Strand vagy belváros meg még annál is messzebb. (lehet, hogy veszünk egy autót is, de az még a jövő zenéje)
• Telefon – ezt meg egyrészt kérik mindenhol (mármint a telefonszámot), másrészt elérhetőnek kell lenni. Az otthoni telefon is működik (megj.: itt más frekvencia van használatban, szóval sok otthoni telefon egyáltalán nem használható itt), de a roaming miatt csillagászati árakon lehet telefonálni vele. Persze hazafele meg olcsóbb a Skype, szóval oda is befizettem 10 dollárt. Prepaid, azaz feltöltőkártyás telefont vettem – kicsit szopatós itt a dolog, ugyanis megvesz az ember 30 perc beszédidőt (itt nem pénzre megy), de az akkor is prög lefele, ha őt hívják…
• Tankönyvek – na ez az instant halál, nem a lángszóró. Az ember felmegy a suli könyvesboltjának honlapjára, beírogatja hogy milyen tárgyai vannak, és a rendszer kiköpi neki, hogy HA van használtan, akkor mindössze 495 dollárba fog kerülni neki a pakk (az közel 100 ezer Ft). Persze gyorsan körbekérdeztünk, s kiderült, hogy az a legutolsó hely, ahol könyvet szabad venni, de még így is sok lesz (az olcsóbbakat onnan veszem, párat meg már vettem használtan, hirdetés alapján).
  szerk: ja, és ebben még nincs benn a két jelek tankönyv, amit ugye utólag vettem fel.
• Adapter – mert az otthoni dugók nem mennek bele az itteni szar dugaljakba. Nem is beszélve arról, hogy itt 110 volt és 60 Hertz van, szóval tök más, mint otthon (szerintük ez biztonságosabb, hát tudnék vele vitatkozni). Szerencsére minden készülékem adaptere képes megbírkózni ezzel a szabvánnyal is.

Majd az árakról is írok valamikor a közeljövőben…

Pár rövid (összeszedetlen?) gondolatot vésnék ide, az első, egy hét alapján kialakult benyomásaimról (valójában ezt már tegnapelőtt akartam írni, de nem tudtam befejezni, és csak most volt megint idő).

A város maga az eléggé “elveszett”. Beceneve Mel-boring, ez egy kis vicces szójáték, hisz’ a boring unalmast jelent. Amennyit láttam belőle, az alapján tényleg egy nagy nulla – bár tényleg nem sok helyen jártam még itt. Leginkább csak a suli és a lakás körülötti 2-3 utcát ismerem, itt viszont semmi nincs 2 bolt és egy benzinkúton kívül. Minden más eléggé messze van gyalog, ezért is kell vennem hamarosan egy biciklit.

A suli egész nagy. Ugyan nincs nagyon sok diák, de a campus maga elég nagy – viszont nincsenek hatalmas épületek, többségük egész új építésű, és van színháztól tornatermen át kis apartman-szerű kollégiumokig minden. Büdös vízzel locsolják a füvet, amit rendszeresen nyírnak, valamint kis golfkocsikon folyamatosan járja a campust a biztonsági szolgálat.

Első héten főként tájékoztató előadásaink voltak valamint ismerkedős programok (főként a nemzetközi diákok számára). Elvittek minket busszal vásárolni a szupermarketbe, a strandra (erről majd bővebben), volt párszor ingyenkaja (és még lesz is). Nagy része ezeknek az előadásoknak elég unalmas és/vagy blőd volt – hallottunk itt mindent onnantól kezdve, hogy ne parkolj rossz helyen a “ne igyál az XY gyógyszerre” szövegen és az egyetem nemzetközi kapcsolatain át a szaki tájékoztatókig mindent.

Az emberek nagyon jó fejek. Eddig akármilyen ügyben akárkivel beszéltem, mindenhol kedvesek voltak. Mindenkivel lehet váltani pár szót akár az utcán is, az informatika tanszékvezető meg már a második nap hatalmas “Hi Oscar!”-ral köszönt nekem. Bár buták is az emberek, nem véletlenül vannak kitalálva a fent említett előadások. És kérdezgettek is szorgalmasan, kb. olyan dolgokst kapcsolatban, amit általános iskolás korban tudni kéne…

Az időjárás meg gyilkos. Nem radikálisan meleg, de iszonyú párás és fülledt. De erről is majd részletesebben kicsit később.

Elsőként írnék pár sort az ideútról – lehet, hogy elég hosszú lesz.

A jegyeket nem sokkal az indulás előtt, kb. 3,5 héttel korábban vettük meg. Az árak elég durván változtak attól függően, hogy melyik nap és melyik városba megyünk – mi így megkaptuk a jegyet 195 ezerért (plusz tízezer kiállítási költség), de volt 370 ezres ajánlat is. A jegy amúgy retúr, a májusi hazautazás is benn van (azt nem tudom, hogy mennyire módosítható a dátum, mi a diplomaosztó után egy hétre foglaltunk). A légitársaság a Delta, ez az egyetlen cég, aki ebbe a városba repül – az más kérdés, hogy mi nem ide vettük a jegyet, hanem a szomszéd városba, Orlandoba (másik opció az American Airlines lett volna).

Augusztus 10-én, hétfőn indultunk Budapestről, a Ferihegy 2B terminálról egy 767-300ER fedélzetén. Elég kései, délután 1 óra 15 perces indulással indultunk. Illetve csak indultunk volna, ugyanis már a beszállás is csúszott vagy fél órát, és a felszállási engedélyt is jó sokára kaptuk meg – így végül 1 és negyed óra csúszással indultunk el. Kicsit észak felé repült a gép, Pozsony felé, de érintettük Írországot és Kanada partjait is. Középen ültem (2+3+2 ülés van egy sorban a 767-esen). Nem volt semmi ülésbe épített kijelző, vagy hasonló extra, ellenben fülhallgatókat kaptunk, a karfán váltogatva csomó féle zenét lehetett hallgatni és három filmet is vetítettek (Duplicity, Monsters vs. Aliens, ) – eléggé szar hang és képminőségben. Kaját kétszer kaptunk, mindegyik simán ehető volt, de nem túl sok. Egyik valami csirke volt krumplival és zöldséggel (tésztát is lehetett volna választani), másik egy kis üres pizza. Mindegyik mellé volt süti és ital is (én sört ittam). Meg párszor jöttek még vizet, kávét, teát osztogatva, de ha kérte az ember, akkor sört és üdítőt is adtak.

New Yorkban a JFK reptérre (John F. Kennedy International Airport) érkeztünk. Kicsit aggódtunk, hogy mi lesz a késés miatt, de mire odaértünk, már csak fél órás csúszásban voltunk kb. Gyorsan leszállítottak mindket, majd hangosan és gyorsan kiabáló emberkék útba igazítottak minket (akik olyan gépre mentek csatlakozni, ami hamarabb indult, azokat előreengedték). Az ellenőrzésnél semmi extra nem volt, kérdeztek pár kérdést, és lecsekkolták, hogy kitöltöttük-e a repülőn adott vámpapírokat és nemtommiket (az egyiknek az alját betűzték az útlevélbe). Hoztam magammal szalámit, pálinkát, pedig asszem nem szabadott volna. I-20-as tanulói papírjaink vannak, talán minket azért nem szívattak (vagy mert már este volt), pedig hallottam rémtörténeteket ezekről a tisztségviselőkről (Immigration Officer).

3 óra 10 percünk volt az átszállásra, ebből ugye késtünk felet, meg félóra elment a papírmunkával és átjutással, de még így is maradt sok időnk. Mondjuk kellett neki vagy 15-20 perc, mire átmentünk a másik terminálra, kb. a reptér két csücske volt (?), bazi nagy légi kikötő ez a JFK. Mondjuk annyira nem szép, látszik rajt, hogy eléggé öreg.

Közben vettem egy ásványvizet több, mint 500 forintért, meg beszélgettünk egy hölggyel, aki a Disney Worldben dolgozik és szidta a Deltát. A beszállás is itt csúszott kicsit,  és megint sokáig ácsorogtunk az aszfalton (valami miatt lezárták a repteret az egyik leszállás után, de baleset nem volt – utána meg már tízesével álltak sorban a gépek). És vagy 3/4 óra csúszással indultunk. Ez kicsit kalandosabb volt, ugyanis a gépből rémísztő recsegő hangok jöttek már a földön és a felszálláskor is, valamit úgy tűnt, mintha nehezen indult volna be a hajtómű (de mindenesetre rosszabb hangja volt, mint egy láncfűrésznek). Ezt csak tetőzte, hogy ezúttal nem hogy ablak, de ajtó mellett ültem, és egész jól hallottam a szél süvítését és a gép fala is nagyon hideg volt, fáztam is kicsit. Ja, és felszállás előtt közölték velünk, hogy hiányzik a gépből egy APU nevű cucc (Auxiliary Power Unit), de az nem is fontos, csak légkondink nem lesz a földön… Mellesleg egy MD-88-as volt. Ja, és még valami: egy vihar tartott felénk épp, már felszálláskor is durva villámokat láttam az ablakon, és elég goromba felhők között repültünk (nem mentünk túl magasan szerintem, bár nem sokat láttam). Kicsit féltem, na.

Nagyrészt átaludtam az utat, amenyire a hidegben tudtam.  Egyszer kaptunk valami kis harapnivalót meg talán egy 5-6 grammos kis zacsi mogyorót előtte. Orlando körül gyönyörű volt a látvány, már eléggé korán lejjebb ereszkedtünk (horrorisztikus hangok ismét), és átrepültünk a kivilágított környék fölött, nagyon szép volt (New Yorkot nem láttuk, a reptér meglehetősen messze van ott). Egyébként marha jól néz ki a holdkelte, mikor egy darabig a repülő a Hold “felett” repül. A földetérés ismét sima volt, és megint hoztunk egy csomót a késésből.

Az orlandoi repülőtér (MCO) gyönyörű, minden csillogóan tiszta, pálmafák, szükőkutak, finom illat. Ja, és kis pilóta nélküli vonat viszi be az utasokat a terminálról. Igaz éjjel érkeztünk, de már akkor pofán vert minket a meleg, sejtettük, hogy ez itt durva lesz. Aztán az (ingyenes) transzferünket kellett megtalálni, ami nem is volt egyszerű az információhiány és a bazi nagy reptér miatt. Felhívtam a megadott kontaktot, aki ismét nem sok újat mondott (meg nem is nagyon hallottam a buszok zúgása miatt), 55 másodperc ~1100 Ft-omba (!!) került a magyar telefonról. Végül aztán vagy 20 perc járkálás után megtaláltuk (ott, ahol korábban már jártunk, de akkor még nem volt ott). Ezután még meg kellett várnunk egy kenyai és egy kínai srácot, amivel szintén elment vagy háromnegyed óra (vagy még több).

A következő kaland itt kezdődött. Miközben vártunk, műanyag csapágyak, gyűrűk, akármik kezdtek el kipotyogni a kisbuszból (motort és légkondit sose állította le a sofőr), majd nagyon fura hangja is lett. Nagy soká elindultunk egy félig szétesett kocsival, de kiderült, hogy sokáig nem jutunk – induláskor már nem volt szervó meg légkondi, majd a hűtővíz hőmérséklet is erősen emelkedni kezdett. Szóval valamelyik ékszíj szétvert valamit, vagy fordítva – a lényeg, hogy ki se jutottunk a városból, már félre is álltunk egy benzinkútnál.

Itt 40-50 percet vártunk, míg megérkezett egy másik busz, közben egy jót beszélgettünk a sofőrrel hurrikánokról, autókról, árakról és a környékről. Szóval végülis kaptunk egy csomó hasznos infót. Végre aztán megjött a másik busz, éjszaka/hajnalban végre tényleg elindultunk. Kicsit félálomban voltam, nem nagyon figyeltem az útra, csak hogy minden ki van világítva és jó széles, soksávos utak vannak errefele.

Végül közel hajnali 4 volt, mire megérkeztünk (eddigre én már 27 órája voltam úton, Budapestre is el kellett jutnom). Félig-meddig kipakoltunk, váltottunk pár szót az itt lakó etióp sráccal, és aludtunk – úgy 4-5 órát, mert másnap már programunk volt…