Megszakítva a hosszan tartó csendet a blogon: pár gondolat Atlantáról – magáról a városról az előző bejegyzésben írtam.

Három napot plusz egy estét és reggelt töltöttem Atlantában – ugyan nem sikerült mindent megnézni, amit szerettem volna, de ha az embernek van egy ütemterve (és ugye be is tartja…), 3-4 nap alatt nagyrészt végig lehet nézni a várost és látványosságainak nagy többségét. A Stone Mountain-hez pl. hiába mentünk ki, télen zárva van, és egyébként is már sötétedés környékén voltunk. Ugynakkor a város legismertebb látványosságait megnéztük (Coca Cola múzeum, Olimpiai park, CNN, Georgia Akvárium, Peachtree utca).

A 8. nap nagy részét belvárosi sétával és az akváriummal töltöttük – utóbbi szerintem nem éri meg az árát, a floridai (Tampa) sokkal informatívabb és érdekesebb, még akkor is, ha Atlantában a világ legnagyobb akváriuma van, pár tényleg nagy cápával. A belváros viszont nagyszerű, nekem nagyon tetszett, ahogy a déli építészet beolvad a nagyvárosba, valamint egész tiszta is – nem is beszélve arról, hogy az utak és járdák is teljesen jó állapotban vannak. Az Olimpiai park így télen nem volt nagy szám, szökőkutak természetesen nem üzemeltek, és elég fakó volt az egész park, de még így is szép volt.

A 9. nap bementünk az Atlantai Nemzeti Bankba, illetve annak múzeumába (12 körzetre van osztva az ország, az Atlantai “Fed” a délkeleti régióért felelős – lsd. bővebben Magyar Wikipédia). Nagyon érdekes volt, nem csak maga a klasszikus értelemben vett múzeum rész, hanem pl. lehetett aranyrudat emelgetni (jó nehéz), vagy megtapogatni egy csillét, amint pár tucat millió dollár van, vagy nézni a jómunkásembereket, ahogy pénzt szortíroznak. Fényképezőt amúgy le kellett adni, minden táskával egyetemben. Szerettem volna még a History Museumot is megnézni (aminek botanikus részei is vannak), de rajtam kívülálló okok miatt ismét több órás késésben voltunk, így zárás előtt nem sokkal értünk oda, úgy meg nem sok értelme volt.

Másnap viszont egész korán keltem, úgyhogy, csakúgy, mint a Sullivan’s Island esetében, kocsiba pattantam, és mentem egy kört, mielőtt a többiek felébredtek. Körbejártam az állami parlamentet és környékét, valamint egy parkot és temetőt is meglátogattam. Mindegyik felettébb tetszetős volt. Erre a napra jutott még egy CNN múzeum, ami egész jó volt, de ha még inkább belementek volna a technikai részletekbe, akkor lett volna igazán érdekes. Valamint egy Coca Cola múzeum, ami meglepően jó volt, nem gondoltam volna, hogy ennyi színes, érdekes dolgot be lehet süríteni egy ilyen múzeumba, hát még, hogy ingyen üdítőkóstoló van a végén (a világ minden tájáról van vagy 50+ féle Coca Cola termék, kb. lehetetlen mind végigkóstolni). Aztán még a Little Five Pointot is meglestük ketten sebtében, nagyon érdekes városrész, jó lett volna leülni ott egy étterembe, nagyon hangulatos helynek tűnt mind. És este még egész jó helyet is találtunk, ahonnan az egész skyline-t lehetett látni.

Nagyon tetszett Atlanta, a délkeletről talán ez volt számomra a legtetszetősebb (vö. Miami, Tampa, St. Pete, Orlando). És számba véve, hogy hatalmas közlekedési csomópont is, élni is sokkal szívesebben élnék itt, mint a fent említett városokban.

A minap ott hagytam abba, hogy a 6. napon elhagytuk a Charlestont és ezzel együtt a keleti partszakaszt is.

Szinte korrekt időben elindultunk, majdnem “ütemterv” szerint sikerült délre Columbiaba érni. Ez Dél-Karolina fővárosa egyébként, 130 ezres város, vonzáskörzettel együtt 0,75 milliós. Eredetileg én itt egy kis városnézést és rövid múzeumozást terveztem, utóbbi hosszúra nyúlt, mert javaslatom ellenére mindkét részlegre vettünk jegyet, nem csak a háborús múzeumba. Nos, a másik részleg elég szar volt, és még később is indultunk, aminek köszönhetően este rendesen megszívtuk, de erről majd mindjárt.
Már reggel óta szakadt az eső, ezért is menekültünk egyenesen be a múzeumba. Ezután azért még körbejártuk Parlamentet (“Államház”), és környékét, még szakadó esőben is szép volt. 6 előtt nemsokkal indultunk el, a kb. 3 órányi útra lévő Asheville-be, keresztezve menet közben a North-Carolinai határt. Már a reggeli eső- és szélvihar is aggasztó volt, mikor egy-egy széllökés majdnem ledobta az Explorert az útról, de talán még egy órája se voltunk úton Columbiából és havazásba fordult a szituáció. Ez azt eredményezte, hogy rövid hatállyal durván belassult a forgalom, még csak félúton jártunk, de már kezdett éjszakába hajlani a nap, s hamarosan meg is állt az egész forgalom.
Pár óráig még reménykedtünk, és esetenként örültünk ha csak pár métert is haladtunk előre, aztán világossá vált, hogy az utak járhatatlanok, az autópályát lezárták alattunk. Útszélen tucatnyi magára hagyott autó, leállósávokat és pihenőhelyeket teljesen elfoglalták a kamionok. Szóval az autópályán aludtunk, egy egész kocsioszlop társaságában. Úgy kb. félóránként ébredtem fel, hogy járassam kicsit a motort – így kb. 3 óra alvás után ébresztettek a rangerek, hogy indulni kéne, feloldották az útzárat. Persze a másik autópályára átkeveredéskor megint hatalmas dugó alakult ki, itt még kb. fél órát aludtam a lehajtón.
A hatodik nap képei: Flickr.

Aztán Asheville környéke már egész jó volt, valahol szinte járatlan hó volt az úton, ott jól lehetett rallyzni, a főbb utak viszont tiszták voltak. Legjobb lett volna egyenesen menni tovább, hisz már reggel 8 körül jártunk, de Orsi ragaszkodott a pár óra alváshoz. A kocsival viszont sikerült bennragadni a hotel parkolójának jeges havában (kanyar, emelkedő, hátsókerékhajtás kombó nem a legszerencsésebb), úgyhogy még ástunk-toltunk-húztunk is vagy 2 órán keresztül. Közben találkoztunk jófej emberekkel, akik segítettek, majd átmentünk az ő kocsijaikhoz, azokat is kiráncigáltuk. Összességében nagyszerű kaland volt, bár meglehetősen fárasztó. Főleg, hogy ezután még egy 6+ órás vezetés állt előttem.

Asheville amúgy egy hangulatos kis város, de ők se nagyon láttak még ekkora havat decemberben (azért még mindig eléggé délen vagyunk, és 1000 méter alatt). Egyszer szívesen ellátogatnék ide nyáron. Túl sok időnk nem volt várostnézni a fél napos csúszás és a hideg miatt – egyébként a belvárosban egy csomó üzlet be volt zárva az időjárás miatt. Következő megálló a Fontana-gát volt. Ez egy egész nagy, 721 méter hosszú és 150 méter magas gát, nyáron hídként is funkcionál, most le volt zárva. Lementünk az aljához is és felmentünk a tetejéhez is, nem semmi szerpentinen kellett döcögni, nem egy helyen 10 mérföldes sebességkorláttal. Egyébként nem csak a látvány de a hanghatás is egész durva volt.

Innen már aztán Atlanta következett, igaz elég hosszú úton. Szerettünk volna minél hamarabb kikerülni az erdőből-hegyről, úgyhogy inkább Tennessee felé mentünk (konkrétan Knoxville felé) – nos, a GPS egy kicsit átvert minket, valószínűleg ebben az irányban sem volt radikálisan rövidebb a hegyi/erdős szakasz, viszont összességében azért jóval hosszabb volt az út, éjszaka is volt már rendesen, mire dél-Atlantába értünk. Tanulság, hogy egy öreg GPS-ben nem szabad megbízni domborzatilag…
A hetedik  nap képei itt vannak, Atlantáról majd legközelebb.

December 11-én véget ért a vizsgaidőszak, 13-án már úton is voltunk. Ahogy írtam, nem tervezek részletekbe menő beszámolót – főleg így hetekkel megkésve. Az útvonal itt található. A helységnevekre egy GMap linket biggyesztek az alábbi szövegben.

Első nap kapásból elhagytuk Floridát, nem keveset, 367 mérföldet, azaz 590 km-t vezettem. Igaz, közben megálltunk St. Augustine-ben, ami Florida egyik leghangulatosabb kisvárosa, az állam legrégebbi épületeivel, és egy nagyon jó állapotban lévő várral. Jacksonville-i kitérőre is gondoltam, de sokkal több időt töltöttünk St. Augustine-ben, mint terveztem, szóval az kimaradt. Még Brunswick-ben álltunk meg Savannah előtt, parknézést terveztem, de kicsit el voltam tájolva, még előtte le kellett volna fordulni, itt sok érdekeset ott nem láttunk.
Képek nem készültek az első nap, le volt merülve az akksim (igen, ilyen jól készültem :).

Második-harmadik nap Savannah-ban járkáltunk, illetve útra keltünk Beaufort felé, azaz átléptük a Georgia – South Carolina államhatárt. Savannah egy gyönyörű kisváros a Savannah-folyó partján, aktív “vízi élettel”, hangulatos parti sétálóutcával (itt van pl. a híres mogyoró-dió bolt), nosztalgia villamossal (amit mi nem láttunk, csak a síneket, de állítólag üzemel). St. Augustine-hez hasonlóan régi város, itt-ott már majdnem európai stílusú, sok-sok templommal és parkkal. Kimondottan élvezetes volt nem-Floridai vegetációt látni, nekem már személy szerint eléggé elegem volt a pálmafákból, itt igazi erdőket és bozótokat láthattunk. No meg egy vasúttörténeti múzeumot, ami egész drága volt, cserébe majdnem érdekes, csak semmiféle infókkal nem szolgált, hogy mit is lát az ember (más múzeumra nem volt idő, sorozatos megkésések és várakozások miatt). Beaufort felé még megálltunk Hilton Head Islanden, ami már Dél-Karolina. Ez egy nagy turistaparadicsom, főleg a sziget déli csücske, ami kb. 100% üdülőhely, még belépőt is szednek, ha nem szállóvendég vagy. Volt itt világítótorony, kikötő, óceán, madarak, szóval minden, ami egy déli sziget kelléke.
Képek a második napról és a harmadikról.

Beaufortban egy professzorunknál szálltunk meg, egy nyaralója/kiadó háza van a  Beaufort-folyó partján. Délelőtt körbejártuk Beaufortot, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint számítottuk, 2-3 napot is el lehetne ott tölteni nézelődéssel, sétálással, hajókázással. Egy nagyszerű és szemrevaló idegenvezető vezetett körbe minket a városon, kaptunk egy szakajtó történelmet és anekdotát. Még Tom Hanks által kedvelt édességboltban is vásároltunk és a Forrest Gump kórusának “székhelyét” is láttuk. Este már az innen 120 kilométerre lévő Charlestonban sétálgattunk.
A negyedik nap képei itt vannak.

North Charlestonban szálltunk meg, ami igazából már külön közigazgatási egység, de kb. egy északi városrésznek felel meg, két éjszakát töltöttünk itt. A város szintén nagyon jó, ezúttal a belvárosban (éjszakai) élet is volt, amiben a többiek nem akartak elmerülni, úgyhogy ez kimaradt. A karácsonyi világítás nagyon szép volt, még a hideg ellenére is; körbesétáltuk az egész belvárost.
Másnap reggel, megunva a többiekre való állandó várakozást és a kihagyott programokat, kicsit korábban keltem, és kimentem Sullivan’s Island-re. Elsődleges célom a napfelkelte volt, ami így a nyílt óceán partján bámulatos volt, a kellemes, friss reggeli levegőben. Aztán még végigjártam az egész szigetet, nagyon hangulatos kis városka (közigazgatásilag ez is elkülönül, de ugyanúgy a Charlestoni-régió tagja, igazából ez bonyolult, majd talán erről is írok egyszer :). Van nekik is egy váruk, ami még az első világháború alatt is aktív volt (zárva volt reggel), és egyéb szép parkjaik, templomaik és partjaik.
Napközben aztán meglestük a Citadel nevű helyet, és a piacot. Előbbi igazából egy bazinagy katonai iskola. Itt végre találkoztam egy életnagyságú Apache helikopterrel :) Utóbbi meg egy klasszikus piac, ami Amerikában eléggé ritka – még a forró csokijuk is nagyszerű volt. Délután kihajóztunk a Fort Sumter nevű erődhöz, ami a fentiek után már csak egy plusz egyedik vár volt, egy egész jó múzeummal. A hajókázós része viszont egész jó volt, a városi lovaskocsis túra azonban kimaradt. Közben kiderült, hogy a USS Yorktown anyahajó látogatható, ahova átrohantunk, de valamiért mégis zárva volt a hivatalos zárás előtt 1+ órával. Szóval láttunk egy kikötőt és egy bazi nagy anyahajót távolról (New Yorkban azért pótoltam).
Az ötödik nap képei.

A hatodik nap elkanyarodtunk a parttól, északnyugat felé, fel a hegyekbe. Erről majd egy következő bejegyzésben.

Nemrég “átugrottunk” Orlandoba: a terv egy kis shoppingolás és a részemről koncertezés (a többiek részéről nagy shoppingolás) volt – név szerint a Hollywood Undead nevű, Los Angelesi underground rap/metál/hiphop/rock együttest szerettem volna megnézni.
Nos, kicsit későn is indultunk, plusz a városban is kóvályogtunk kicsit (Orsinak uszoda kellett, de hasraütésszerűen nem sikerült találni) – úgyhogy az outlet centerben számomra csak egy kajálásra futotta, meg egy csodálkozásra, hogy néhány helyen milyen pofátlanul olcsók a ruhák (egyszer talán majd erről is írok, ha bővebben körülnézek/vásárolok), aztán átkocsikáztam a koncert helyszínére.

Ami számomra némileg meglepő módon a Universal Studiosnál található Hard Rock Caféban volt. Egy nagyon frankó koncertterem van az étterem/kocsma/kávézó mögött, jó akusztikával, karzattal, nagyon jó mozgássérült-megközelíthetőséggel.  A belépő amúgy 28 dollár volt a kapunál (elővételben 3-4 dollárral olcsóbb lett volna) no meg parkolást is fizetni kellett, ami szerencsére csak 3 dollár volt, az egész napos 14 dollár helyett. A sör amúgy még drágább volt, 6 dollárért dobtak egy poharat (illetve 5,50-ért vagy 5,60-ért, a maradék borravalóra ment). Igen, az 1100 Ft.

A koncert amúgy nagyon jó volt, az előzenekar is tetszett. Nagy tömeg volt, és talán hajszálnyival kisebb volt a tizenévesek aránya, mint otthon szokás. Viszont itt nekik _tényleg_ nem adnak alkoholt, főként ásványvízzel és kólával a kézben láttam őket (gondolom azért sokuk “hoz magával” idősebb emberkét). A másik, még durvább “ejjha!” az volt, hogy mekkora erővel irtják a pogozókat. Legalább egy fél tucat megtermett biztonsági mászkált masszív fejhallgatóval a fején a tömegben, és ahol észrevesznek egy kis durvulást, ott egyből elkapkodták az elkövetőket és általában ki is vitték őket a tömegből. Közvetlenül mellettem párszor beindult a pogo, ott pl. a koncert második felén folyamatosan ácsorgott egy biztonsági fazon.

A lényeg, hogy élveztem nagyon, kár, hogy utána rohannom kellett vissza a többiekért, mert az outlet addigra már bezárt (fél 11 körül lett vége a koncertnek). Pedig az éjszakai Universal iszonyú jól nézett ki, elbámészkodtam volna még kicsit – vagy utána néztem volna, hogy esetleg valami spontán afterparty kialakul-e valahol. Kis béna mobilos videót csináltam (150 ezres gépet azért mégse akartam bevinni), itt van.

Az első két (vagy inkább 1,5) nap után ismét városnézés valamint egy kis kultúra és kaland következett a 3. napon.

Délelőtt, egy kicsit késői indulás után, a Villa Vizcaya múzeumot néztük meg. Ez egy csodaszép kastély az előző század elejéről, nem messze a várostól, lenn a parton. Érdekessége, hogy teljesen 16. századi stílusú, és már eredetileg is úgy épült, mintha egy 16. században épült villa lenne, s ehhez nagyon sok nyersanyagot és szakembert hozatott James Deering iparmágnás Európából. Az angol wikin van még róla pár infó.

Ezután egy ún. air boat ride-ra mentünk – ezek kis mocsárjáró hajók, nagy propellerrel a hátukon, ez “fújja” őket előre, egész kellemes sebességgel (lsd. wiki). Ez már az Everglades Nemzeti Parkban volt, ami lényegében egy nagy mocsár, nagyon gazdag flórával és faunával – kár, hogy mi ebből nem sokat láttunk, aligátort is csak kettőt. (rövid, béna videó itt)

Ezt követően autós városnézés, kajálás következett, valamint a Cape Florida parkba is be szerettünk volna menni, de az már zárva volt, így Miami fölötti naplemente nézés lett belőle. Aztán ismét Ocean Drive, ezúttal élő koncertet is láttunk.

Negyedik nap visszamentünk Cape Floridára, ha már előző este nem jutottunk be. Ez egy park és strand a Key Bescayne-szigeten, legfőbb látványossága a világítótorony, amit az eredeti tervek szerint építettek újra pár évtizede. Egyébként itt szinte mindig állt világítótorony a hódítás óta, csak néha egy-egy indián törzs vagy egy hurrikán lerombolta (egyébként Florida a világítótornyairól is híres). No meg nem mellesleg az ország egyik legszebb strandjának tartják.

Városnézés és strandnézés után jött az est fénypontja: a Miami Dolphins – New York Jets amerikai focimeccs. Vagy 2 órával a meccs előtt értünk a helyszínre, akkor már régóta tartó barbecue parti volt mindenfele a parkolókban. Aztán valahogy sikerült beslisszannunk egy helyre, ahol szereztünk ingyenkaját és ingyensört, szóval teli hassal mentünk be a stadionba :) A létesítmény meglehetően nagy és ámulatbaejtő, a meccs meg iszonyú jó volt, ahogy azt egy Monday Night footballtól elvárja az ember. Kár, hogy a fényképezőm a meccs legelején lemerült. Talán a mobilos képeket előásom valahonnan, és berakom őket egy galériába.

Utolsó nap hosszas autózás után sikerült megtalálnunk egy egész szép spanyol kálváriát, vagy mit. Ezután hazafele indultunk, de Hollywood Beachen még megálltunk egyet strandolni.

Mint említettem, nagyon sokat ültünk a kocsiban, ennek meg is lett az eredménye: a túra összesen 752 mérföld, vagyis 1210 kilométer volt.

No és a képek:
ezúttal Picasa-ra kerültek, így volt a legegyszerűbb, nem kell a blogggal szórakozni galéria-kreálással. Ugyanakkor valószínűleg hamarosan áttérek Flickr-re, rövid teszt alapján az jobban tetszik. Amúgy itt a link. Vannak ott más képek is.

És ha már fentebb volt egy videó: itt egy másik rövidke a városról és a Miami Beach-i strandról. Szintén kamera-tesztvideó (és még a minőséget is rendesen lerontottam), szóval nem nagy szám.

Október 9-én útnak indultunk négyen magyarok; a cél ezúttal Miami volt. 12-13-a (hétfő kedd) ugyanis tanítási szünet volt, így egy 4-5 napos kirándulásra volt lehetőségünk. Nem akarok oldalakat írni (főleg, mert ezúttal képek is vannak), de azért két részre szedtem a beszámolót…

Sikerült vagy fél órás késéssel elindulnunk (ha nő van a csapatban, megesik…), ami igazából csak azért volt kicsit gáz, mert egy sráccal megbeszélt időpontban kellett találkoznunk Fort Lauderdale-ben, hogy átvegyük tőle a focimeccs-jegyeket  - ezt csak tetézte, hogy Fort Lauderdale-ben csak 3. nekifutásra sikerült odatalálnunk a megbeszélt helyszínre. De összejött, és már úton is voltunk Miami Beachre, ahol a szállásunk volt (már kezdett sötétedni, nem álltunk meg Fort Lauderdale-ben nézelődni).

Ez egy nagyon jó helyen található Hostel-szálló volt, pár toronyház-apartman között, valamint pár perc sétára a parttól. Ezekről a hostelekről azt érdemes tudni, hogy csak államon kívüliek szállhatnak meg ezeken az ó’csó helyeken, így vagy útlevelet vagy másik államból származó ID-t be kell mutatni. Fejenként 54 dollárra jött ki a szállás 4 napra, azt hiszem, ez alulról nyalja a 10 ezer Forintot (plusz volt foglalási díj is, azt hiszem az 10 dollár fölötti összeg). Nem volt rossz hely, kicsit lepukkant és öreg, de ennyi pénzért mit várjon az ember? – mondjuk elég durván gázszag volt 0-24, de ezt már előre tudtuk, az online véleményekben szinte mindenki megemlítette.

Este megejtettünk még egy gyors fürdőzést és bámészkodást a sötét parton (ahol szomorúan konstatáltam, hogy igen, az a tripod jól jönne a fényképezőhöz, kézből éjszakai látképet szinte esélytelen csinálni), aztán célba vettük az Ocean Drive-ot, a világ egyik leghíresebb “szórakozó-utcáját”. Nos, itt tényleg van élet, szöges ellentétben Melbourne-nel: hosszú sorok a klubok előtt, éjfélkor vacsorázó emberek az útszéli asztaloknál, hajnali kettőkor még hatalmas tömeg az utcán, és persze mindenhonnan szűrődnek a fények és a zene. Mondjuk az árak se kutyák; volt, ahol 9 dollárt (+borravaló) fizettem egy 2,5 decis Stelláért (mondjuk egy másik, latino helyen meg 11 dolcsiért kaptam egy eszméletlen jó Mojitot). De ami leginkább katalizálta az álleesést: a vagyon/gazdagság, ami ezen a környéken van. Mindenhol csillogás villogás, sportkocsi sportkocsi hátán (de tényleg, még egy csöves fejű raszta niggát is láttam út szélén állva hölgyeket a Porshéjébe invitálni), az óraüzletben több tízezer dolláros órák, stb. Itt a parkolófiú kezébe is simán belecsúszik a 20 dolláros, csak mert átállt a szomszéd utcába (a kocsikat elviszik a hotelek/éttermel/szórakozóhelyek elől, lévén ott csak kis hely van).

A második nap városnézéssel telt, ennek megfelelően vagy felét kocsiban töltöttük. Toronyházak, parkok, öblök, spanyol negyed, mindez éjszaka ismét – erről inkább a képeket érdemes nézegetni, mint pofázni. Sajnos Miamiban nincs toronyház, amire fel lehetne menni, úgyhogy csak alulról csodáltuk őket.
Mókás kapcsolódó sztori: a spanyol negyedben mászkáltunk vacsora után valami szórakozóhelyet keresvén, találtunk is egy tökös latino helynek kinéző kis telefirkált falú épületet. Az mondjuk gyanús volt, hogy erősen motozták a befele menőket, akik elég durva gorilla-alkatok voltak, és én személy szerint nem mertem a szemükbe nézni :) Épp tanakodtunk, hogy biztosan be akarunk-e menni, mikor kinézett egy fazon az ajtón, és csak ennyit mondott: “I don’t recommend it!” (Nem ajánlom). :)

(holnap posztolom a második részt és a kép linkeket)

Eléggé megkésve, de végülis törve nem, alant egy beszámoló következik a múltkor már említett Universal Studios látogatásról.

A parknak ezt a felét jártuk végig először (itt töltöttünk több időt). A filmekhez annyi köze van, hogy minden egyes részének valamilyen (rajz)film vagy -sorozat adta a keretet. Ez valójában csak díszlet, hisz ez egy kalandpark, nem egy stúdió. Volt itt Hulk, Jurassic Park, számomra ismeretlen rajzfilm, Simpson család, Popeye, meg ezernyi más képregényhős.

Ugyan vannak kisebbeknek szóló játékok is, ez a rész a “thrill”-re, azaz a végeszakadatlan izgalomra van kihegyezve. Már ha egyszer sorra kerül az ember, ugyanis nem ritkák egyes attrakcióknál az egy óra feletti várakozási idők sem (lehet expressz jegyet venni, ami drágább, viszont soron kívül mehet az ember).

A kezdeti nézelődés után az egyik első kipróbált attrakció a Hulk hullámvasút volt. Nos, én már előre láttam, hogy nem lesz egy egyszerű menet (a gyalogosok és a híd között kanyarogva száguldoznak a kocsik, kívülről is látszott, hogy nem egy gyermekvasút). Hát kemény is volt, egyes információk szerint eléri a 100 km/h-t, valamint egy helyen 0 gravitációs pont is van. Magyarul ez annyit jelent, hogy száguld, mint az állat, vannak benn nyaktekerő kanyarok és még az ember gyomrát is megforgatja kicsit. Ütős volt, az biztos – videón itt megtekinthető (természetesen nem saját felvétel).

Ezután egy kis vizes mókázásra adtuk a fejünket, két hajó-utat próbáltunk ki, az apropója mindegyiknek ugyanaz volt: egy kis hajókázás és muzsika után egy szép meredek lejtőn belezuhansz a tóba és nagy valószínűséggel vizes leszel. A rajzfilmes nem volt túl kemény (igaz totál eláztunk az első sorban), a Jurassic Parkos viszont kimondottan “a jó édes anyád” hangulatú volt: a hajó egy kanyarban befordul (pár filmes díszlet után), majd mintha egy fal felé haladnál, egyszer csak észreveszed, hogy ’sszameg egy szakadék jön felém. Mint a filmekben, csak nem farönkön ülsz, és nem tudsz visszafele kapálózni, mert be vagy kötve. Aztán jöhet a zuhanás meg a sikítás.

Ezután még egy katapultra is felültünk, szintén mókás volt. Ilyen egyébként a Pesti vidámparkban is van, ha jól tudom. Egy torony körüli platformra ülnek fel a bátor jelentkezők, majd a torony tetejére kifeszített gumival jól kikatapultálják őket. Aztán a negatív gyorsulás után egy kis szabadesés és leereszkedés.

Nagyjából a park ezen részének zárásaként még egy hullámvasutat útbaejtettünk: a Dueling Dragonst. Erről annyit kell tudni, hogy felfüggesztett (tehát nem kocsiban ül az ember), valamint dupla, azaz két “kocsi” kering két különböző, de egymást keresztező pályán szimultán – és mint ilyen, ez az egyetlen a világon. A két pálya (Tűz Sárkány és Jég Sárkány) nem azonos, mi a gyorsabbikon ültünk, de ezen pl. nincs 0 gravitációs pont. Nos, finoman szólva összeszartam magam, mikor megláttam, hogy ez hogy is néz ki: a felfüggesztés miatt eszement csavarokat képes megcsinálni, a lábaid meg összevissza kalimpálnak, égnekálnak, stb. De valójában a Hulknál is jobb volt, kevésbé tépi le az ember nyakát, a fordulók élvezetesek, és mikor a két “kocsi” egymás mellett halad el, megáll az ember ereiben a vér (az emberek lába úgy 30 centire van egymástól). Erről is van videó.

1-2 helyszínt kihagytunk, sajna mindenhol sok volt a várakozási idő, még az eső ellenére is. Egyébként háttérinfónak még annyit, hogy sosem ültem még hullámvasúton, most kettő elég durván is sikerült. Előtte kicsit para, de élvezetes nagyon, remélem párat sikerül még kipróbálni a környéken.

Universal is kipipálva, de azért van még jópár hasonló park a környéken :)

[View with PicLens]

(tovább…)

Múlt hétvégén ellátogattunk az Orladoi Universal Studioba. Egyetemi szervezés volt, potom 30 dolcsiért elvittek minket, kaptunk egy kajajegyet, plusz a belépő is benn volt, ami alapből drágább, mint 30 dollár…
Mint ismeretes, fél Florida “park”-okból áll, mindenféle vidámparkok és hasonlók vannak főleg itt Közép-Floridában (többek között Az Egyetlen Igazi, Eredeti és Legnagyobb Disney World :). Kicsit másra számítottam, azt hittem, hogy tényleg lesz valami köze a filmekhez, de igazából csak közvetetten van.

A park két részből áll, az egyik Adventure (kaland-) Park, a másik a súdiós, filmes részleg. Ezúttal a másodikról írok, a kalandozós részekről majd egy külön bejegyzésben. Ezt a részt látogattuk másodjára, kajálás  után. Főleg a filmekre van kihegyezve, de azért nem úgy, mint egy-egy hollywoodi vagy san franciscoi stúdió (amiket de megnéznék…). Mivel nagy hányadban a gyerekeket célozza meg, a Múmiás részen pl. nem lehet lövöldözés és hullaszag, helyette van egy hullámvasút, és ilyesmik.

Helyszínek, amiket végigjártunk:

• Cápa. Horror itt sem volt, helyette hajókáztunk egyet, miközben megtámadott minket a cápa. A hajóskapitány(néni) lövöldözött rá gránátvetővel, “felrobbant” pár tartály és még le is fröcskölt minket a cápa. Végülis mókás volt.
• New York utcái. Ez mindössze egy egyszerűsített, nyílt díszlet, kicsit pár évtizeddel ezelőtti hangulatban. Sárga taxi, iskolabusz, Guggenheim-múzeum, villanyoszlopok, parkolóórák, hajszalonok stb.
• Fast & Furious autók. A legújabb filmből pár autó állt a díszlet-utcákon. Mivel a film borzalmas volt, a kocsikat sem tudtam tiszta szívből élvezni.
• Horror Makeup Show. Ez nagyon jó volt, egy standup comedy és egy horror kellék és maszkírozószertár bemutató keverékét adta elő két műsorvezető a közönség bevonásával. Jókat nevettünk, és még kis művér is folyt.
• Twister. Emlékeztek arra a (nem nagyon) régi, Helen Huntos hurrikános filmre? Na, annak egy jelenetébe élhettük bele magunkat. Jött a hurrikán (kivetítőn), fújt a szél és fröcsögött az eső. Aztán mikor bedurvult, táblák, tehenek röpködtek el előlünk és előttünk, és még a tető is majdnem a fejünkre szakadt. Ez is mókás volt, de azért halálra nem rémültem :).
• Na meg persze mindezután a bolt, ami elmaradhatatlan kelléke az ilyen helyeknek. Végülis nem vettem semmit, de a MiB-es villantós memóriatörlő ketyere nagyon csábító volt 19 dollárért…

Pár helyszínt kihagytunk (Múmia, Simpson család pl.), de nem volt hiányérzetem. Legalább előtte megkajáltunk a Hard Rock caféban, ami egy nagyon hangulatos hely a két park között, Madonna fellépőruhával, Hendrix gitárral és még sok tucatnyi hasonló ereklyével a falakon. No meg a NASCAR Grille-be is benéztünk, ahol testközelből meg lehetett tekinteni 2 NASCAR versenygépet – a kivetítőkön meg természetesen foci ment, az egyetemi bajnokságban vert valakit laposra a Florida Gators, szóval nagy volt a vigasság.

A másik park viszont eléggé észbontó volt, majd erről is hamarosan. Addi itt van pár kép (majd frissítem holnap a bejegyzést nem általam készített képekkel megtörtént, tovább mögött):

[View with PicLens]

(tovább…)