Megszakítva a hosszan tartó csendet a blogon: pár gondolat Atlantáról – magáról a városról az előző bejegyzésben írtam.

Három napot plusz egy estét és reggelt töltöttem Atlantában – ugyan nem sikerült mindent megnézni, amit szerettem volna, de ha az embernek van egy ütemterve (és ugye be is tartja…), 3-4 nap alatt nagyrészt végig lehet nézni a várost és látványosságainak nagy többségét. A Stone Mountain-hez pl. hiába mentünk ki, télen zárva van, és egyébként is már sötétedés környékén voltunk. Ugynakkor a város legismertebb látványosságait megnéztük (Coca Cola múzeum, Olimpiai park, CNN, Georgia Akvárium, Peachtree utca).

A 8. nap nagy részét belvárosi sétával és az akváriummal töltöttük – utóbbi szerintem nem éri meg az árát, a floridai (Tampa) sokkal informatívabb és érdekesebb, még akkor is, ha Atlantában a világ legnagyobb akváriuma van, pár tényleg nagy cápával. A belváros viszont nagyszerű, nekem nagyon tetszett, ahogy a déli építészet beolvad a nagyvárosba, valamint egész tiszta is – nem is beszélve arról, hogy az utak és járdák is teljesen jó állapotban vannak. Az Olimpiai park így télen nem volt nagy szám, szökőkutak természetesen nem üzemeltek, és elég fakó volt az egész park, de még így is szép volt.

A 9. nap bementünk az Atlantai Nemzeti Bankba, illetve annak múzeumába (12 körzetre van osztva az ország, az Atlantai “Fed” a délkeleti régióért felelős – lsd. bővebben Magyar Wikipédia). Nagyon érdekes volt, nem csak maga a klasszikus értelemben vett múzeum rész, hanem pl. lehetett aranyrudat emelgetni (jó nehéz), vagy megtapogatni egy csillét, amint pár tucat millió dollár van, vagy nézni a jómunkásembereket, ahogy pénzt szortíroznak. Fényképezőt amúgy le kellett adni, minden táskával egyetemben. Szerettem volna még a History Museumot is megnézni (aminek botanikus részei is vannak), de rajtam kívülálló okok miatt ismét több órás késésben voltunk, így zárás előtt nem sokkal értünk oda, úgy meg nem sok értelme volt.

Másnap viszont egész korán keltem, úgyhogy, csakúgy, mint a Sullivan’s Island esetében, kocsiba pattantam, és mentem egy kört, mielőtt a többiek felébredtek. Körbejártam az állami parlamentet és környékét, valamint egy parkot és temetőt is meglátogattam. Mindegyik felettébb tetszetős volt. Erre a napra jutott még egy CNN múzeum, ami egész jó volt, de ha még inkább belementek volna a technikai részletekbe, akkor lett volna igazán érdekes. Valamint egy Coca Cola múzeum, ami meglepően jó volt, nem gondoltam volna, hogy ennyi színes, érdekes dolgot be lehet süríteni egy ilyen múzeumba, hát még, hogy ingyen üdítőkóstoló van a végén (a világ minden tájáról van vagy 50+ féle Coca Cola termék, kb. lehetetlen mind végigkóstolni). Aztán még a Little Five Pointot is meglestük ketten sebtében, nagyon érdekes városrész, jó lett volna leülni ott egy étterembe, nagyon hangulatos helynek tűnt mind. És este még egész jó helyet is találtunk, ahonnan az egész skyline-t lehetett látni.

Nagyon tetszett Atlanta, a délkeletről talán ez volt számomra a legtetszetősebb (vö. Miami, Tampa, St. Pete, Orlando). És számba véve, hogy hatalmas közlekedési csomópont is, élni is sokkal szívesebben élnék itt, mint a fent említett városokban.

Georgia (GA) állam Florida északi szomszédja, az eredeti Tizemhárom Gyarmat egyike. A neve egyébként angolul megegyezik Grúziával, annak angol neve szintén Georgia. Közel 10 millióan laknak itt, s így a 9. legnépesebb amerikai állam, ugyanakkor területre csak a 24. Egyik beceneve “Empire State of the South” azaz A Dél Birodalmi Állama, ugyanakkor nem tartozik a gazdagabb államok közé. Legmagasabb pontja majdnem 1500 méter, tengerparti szakasza jóval 100 km felett van. Fővárosa Atlanta.

Az állam kicsit hasonló “felépítésű”, mint Magyarország: a lakosság nagy hányada Atlantában lakik. A városmag 538 ezres, a külső kerületekkel 3,5 milliós, teljes vonzáskörzettel pedig 5,4 milliós (ez már egy majdnem 22 000 négyzetkilométeres rész). A város egyébként csak a 33. legnagyobb az USÁban, az egész környék viszont már a 8. Ez egyébként eléggé meg is látszódik a városképen, 1-2 kilométerre eltávolodva a városközponttól teljesen kisvárosi hangulata van. Nekem személy szerint nagyon tetszett, ahogy találkozik a két építészeti stílus, keveredik a klasszikus délkeleti építészet (és itt a karolinai, georgiai építészetre gondolok, nem a floridaira :) a felhőkarcolókkal.

Több híres szimbóluma is van a városnak, ezek közül a legismertebbek talán a ‘96-os nyári Olimpia (és az Olimpiai Park és a stadion, ami ma már Turner Field néven fut és baseball stadion), a Coca-Cola és a CNN. Ezek egyébként kb. közvetlenül egymás szomszédjai, sőt, a környéken van még a Georgia Aquarium és számtalan étterem, egyéb stadionok/csarnokok, kongresszusi központ és 3-4 nagyobb egyetem is meglehetősen közel van. Ergó egész jól tömörül sok minden a park köré.

Ami viszont engem lenyűgözött: a közlekedés. Egyszerűen ZSENIÁLIS. A város kellős közepén halad a Downtown Connector (Belvárosi Összekötő) észak-déli irányban, ami gyakorlatilag két nagy autópálya közös szakasza. Ez a  gyakorlatban azt eredményezi, hogy irányonként 4-8 sávban lehet haladni 100+ km/h-s sebességgel a város kellős közepén, gyakorlatilag a felhőkarcolók tövében (nagyon jól néz ki egyébként a város az autópályáról, lsd. képek a fenti liken). Persze van kelet-nyugat irányú autópálya is a város közepén – van olyan pont benn a városban, ahol lehajtókkal együtt 3-4 “emeleten” folyik a közlekedés. A kihasználtságról: a legforgalmasabb szakaszon napi 323000 jármű fordul meg.

Ugyanakkor tömegközlekedés is van a városban, név szerint a Metropolitan Atlanta Rapid Transit Authority (MARTA). Van 200+ buszvonaluk és 4 metróvonaluk, ami egyébként kicsit kihasználatlannak tűnt – igaz, hétvégén délelőtt voltunk egy állomáson (amikor is a belváros azon része elég kihalt volt), de csak 1-2 embert láttunk le- illetve felszállni a metróra. Egy jegy 2 dollár, azaz kb. 400 Ft, egy 30 napos bérlet 60 dollár (közel 12000 Ft), s mint a legtöbb helyen az USÁban, csak középiskolásoknak érhető el diákbérlet, közülük is csak a helyben tanulóknak.

A legdurvább azonban a repterük, a Hartsfield-Jackson Atlanta International Airport (ATL), ami a világ legforgalmasabb repülőtere, nagyrészt annak köszönhetően, hogy ez a Delta központja. Hogy milyen forgalmas, az szemmel látható, éjszaka is megállás nélkül szállnak fel és le a repülők, kettesével, párhuzamosan. Gyakorlatilag még le se gurult az egyik a kifutóról, már érkezik is a másik. Egyébként rossz nyelvek szerint a csomagelkeverésben is világelsők (az én csomagjaim se érkeztek meg, de szerintem azok később keveredtek el).

A bűnözés valamivel magasabb az amerikai átlagnál, és mi elég sok kéregető hajléktalannal is találkoztunk (ne feledjük, egészen délen van még Atlanta, télen kisebb eséllyel fagynak itt meg, mint Detroitban), de félni nem kell tőlük, nem erőszakosak. Van egy csomó egyetem és főiskola is a városban és a környékén, köztük az ország egyik legjobb állami műszaki egyeteme, a Georgia Tech. És természetesen közigazgatási központ is, van egy jó nagy városházuk és egy nagyon szép állami parlamentjük. Ezek mellett még van egy csomó templomuk, pár színházuk és múzeumuk, valamint itt van a 12 Nemzeti Bank egyike, tehát üzletileg is a délkelet egyik központja.

A minap ott hagytam abba, hogy a 6. napon elhagytuk a Charlestont és ezzel együtt a keleti partszakaszt is.

Szinte korrekt időben elindultunk, majdnem “ütemterv” szerint sikerült délre Columbiaba érni. Ez Dél-Karolina fővárosa egyébként, 130 ezres város, vonzáskörzettel együtt 0,75 milliós. Eredetileg én itt egy kis városnézést és rövid múzeumozást terveztem, utóbbi hosszúra nyúlt, mert javaslatom ellenére mindkét részlegre vettünk jegyet, nem csak a háborús múzeumba. Nos, a másik részleg elég szar volt, és még később is indultunk, aminek köszönhetően este rendesen megszívtuk, de erről majd mindjárt.
Már reggel óta szakadt az eső, ezért is menekültünk egyenesen be a múzeumba. Ezután azért még körbejártuk Parlamentet (“Államház”), és környékét, még szakadó esőben is szép volt. 6 előtt nemsokkal indultunk el, a kb. 3 órányi útra lévő Asheville-be, keresztezve menet közben a North-Carolinai határt. Már a reggeli eső- és szélvihar is aggasztó volt, mikor egy-egy széllökés majdnem ledobta az Explorert az útról, de talán még egy órája se voltunk úton Columbiából és havazásba fordult a szituáció. Ez azt eredményezte, hogy rövid hatállyal durván belassult a forgalom, még csak félúton jártunk, de már kezdett éjszakába hajlani a nap, s hamarosan meg is állt az egész forgalom.
Pár óráig még reménykedtünk, és esetenként örültünk ha csak pár métert is haladtunk előre, aztán világossá vált, hogy az utak járhatatlanok, az autópályát lezárták alattunk. Útszélen tucatnyi magára hagyott autó, leállósávokat és pihenőhelyeket teljesen elfoglalták a kamionok. Szóval az autópályán aludtunk, egy egész kocsioszlop társaságában. Úgy kb. félóránként ébredtem fel, hogy járassam kicsit a motort – így kb. 3 óra alvás után ébresztettek a rangerek, hogy indulni kéne, feloldották az útzárat. Persze a másik autópályára átkeveredéskor megint hatalmas dugó alakult ki, itt még kb. fél órát aludtam a lehajtón.
A hatodik nap képei: Flickr.

Aztán Asheville környéke már egész jó volt, valahol szinte járatlan hó volt az úton, ott jól lehetett rallyzni, a főbb utak viszont tiszták voltak. Legjobb lett volna egyenesen menni tovább, hisz már reggel 8 körül jártunk, de Orsi ragaszkodott a pár óra alváshoz. A kocsival viszont sikerült bennragadni a hotel parkolójának jeges havában (kanyar, emelkedő, hátsókerékhajtás kombó nem a legszerencsésebb), úgyhogy még ástunk-toltunk-húztunk is vagy 2 órán keresztül. Közben találkoztunk jófej emberekkel, akik segítettek, majd átmentünk az ő kocsijaikhoz, azokat is kiráncigáltuk. Összességében nagyszerű kaland volt, bár meglehetősen fárasztó. Főleg, hogy ezután még egy 6+ órás vezetés állt előttem.

Asheville amúgy egy hangulatos kis város, de ők se nagyon láttak még ekkora havat decemberben (azért még mindig eléggé délen vagyunk, és 1000 méter alatt). Egyszer szívesen ellátogatnék ide nyáron. Túl sok időnk nem volt várostnézni a fél napos csúszás és a hideg miatt – egyébként a belvárosban egy csomó üzlet be volt zárva az időjárás miatt. Következő megálló a Fontana-gát volt. Ez egy egész nagy, 721 méter hosszú és 150 méter magas gát, nyáron hídként is funkcionál, most le volt zárva. Lementünk az aljához is és felmentünk a tetejéhez is, nem semmi szerpentinen kellett döcögni, nem egy helyen 10 mérföldes sebességkorláttal. Egyébként nem csak a látvány de a hanghatás is egész durva volt.

Innen már aztán Atlanta következett, igaz elég hosszú úton. Szerettünk volna minél hamarabb kikerülni az erdőből-hegyről, úgyhogy inkább Tennessee felé mentünk (konkrétan Knoxville felé) – nos, a GPS egy kicsit átvert minket, valószínűleg ebben az irányban sem volt radikálisan rövidebb a hegyi/erdős szakasz, viszont összességében azért jóval hosszabb volt az út, éjszaka is volt már rendesen, mire dél-Atlantába értünk. Tanulság, hogy egy öreg GPS-ben nem szabad megbízni domborzatilag…
A hetedik  nap képei itt vannak, Atlantáról majd legközelebb.