Georgia (GA) állam Florida északi szomszédja, az eredeti Tizemhárom Gyarmat egyike. A neve egyébként angolul megegyezik Grúziával, annak angol neve szintén Georgia. Közel 10 millióan laknak itt, s így a 9. legnépesebb amerikai állam, ugyanakkor területre csak a 24. Egyik beceneve “Empire State of the South” azaz A Dél Birodalmi Állama, ugyanakkor nem tartozik a gazdagabb államok közé. Legmagasabb pontja majdnem 1500 méter, tengerparti szakasza jóval 100 km felett van. Fővárosa Atlanta.

Az állam kicsit hasonló “felépítésű”, mint Magyarország: a lakosság nagy hányada Atlantában lakik. A városmag 538 ezres, a külső kerületekkel 3,5 milliós, teljes vonzáskörzettel pedig 5,4 milliós (ez már egy majdnem 22 000 négyzetkilométeres rész). A város egyébként csak a 33. legnagyobb az USÁban, az egész környék viszont már a 8. Ez egyébként eléggé meg is látszódik a városképen, 1-2 kilométerre eltávolodva a városközponttól teljesen kisvárosi hangulata van. Nekem személy szerint nagyon tetszett, ahogy találkozik a két építészeti stílus, keveredik a klasszikus délkeleti építészet (és itt a karolinai, georgiai építészetre gondolok, nem a floridaira :) a felhőkarcolókkal.

Több híres szimbóluma is van a városnak, ezek közül a legismertebbek talán a ‘96-os nyári Olimpia (és az Olimpiai Park és a stadion, ami ma már Turner Field néven fut és baseball stadion), a Coca-Cola és a CNN. Ezek egyébként kb. közvetlenül egymás szomszédjai, sőt, a környéken van még a Georgia Aquarium és számtalan étterem, egyéb stadionok/csarnokok, kongresszusi központ és 3-4 nagyobb egyetem is meglehetősen közel van. Ergó egész jól tömörül sok minden a park köré.

Ami viszont engem lenyűgözött: a közlekedés. Egyszerűen ZSENIÁLIS. A város kellős közepén halad a Downtown Connector (Belvárosi Összekötő) észak-déli irányban, ami gyakorlatilag két nagy autópálya közös szakasza. Ez a  gyakorlatban azt eredményezi, hogy irányonként 4-8 sávban lehet haladni 100+ km/h-s sebességgel a város kellős közepén, gyakorlatilag a felhőkarcolók tövében (nagyon jól néz ki egyébként a város az autópályáról, lsd. képek a fenti liken). Persze van kelet-nyugat irányú autópálya is a város közepén – van olyan pont benn a városban, ahol lehajtókkal együtt 3-4 “emeleten” folyik a közlekedés. A kihasználtságról: a legforgalmasabb szakaszon napi 323000 jármű fordul meg.

Ugyanakkor tömegközlekedés is van a városban, név szerint a Metropolitan Atlanta Rapid Transit Authority (MARTA). Van 200+ buszvonaluk és 4 metróvonaluk, ami egyébként kicsit kihasználatlannak tűnt – igaz, hétvégén délelőtt voltunk egy állomáson (amikor is a belváros azon része elég kihalt volt), de csak 1-2 embert láttunk le- illetve felszállni a metróra. Egy jegy 2 dollár, azaz kb. 400 Ft, egy 30 napos bérlet 60 dollár (közel 12000 Ft), s mint a legtöbb helyen az USÁban, csak középiskolásoknak érhető el diákbérlet, közülük is csak a helyben tanulóknak.

A legdurvább azonban a repterük, a Hartsfield-Jackson Atlanta International Airport (ATL), ami a világ legforgalmasabb repülőtere, nagyrészt annak köszönhetően, hogy ez a Delta központja. Hogy milyen forgalmas, az szemmel látható, éjszaka is megállás nélkül szállnak fel és le a repülők, kettesével, párhuzamosan. Gyakorlatilag még le se gurult az egyik a kifutóról, már érkezik is a másik. Egyébként rossz nyelvek szerint a csomagelkeverésben is világelsők (az én csomagjaim se érkeztek meg, de szerintem azok később keveredtek el).

A bűnözés valamivel magasabb az amerikai átlagnál, és mi elég sok kéregető hajléktalannal is találkoztunk (ne feledjük, egészen délen van még Atlanta, télen kisebb eséllyel fagynak itt meg, mint Detroitban), de félni nem kell tőlük, nem erőszakosak. Van egy csomó egyetem és főiskola is a városban és a környékén, köztük az ország egyik legjobb állami műszaki egyeteme, a Georgia Tech. És természetesen közigazgatási központ is, van egy jó nagy városházuk és egy nagyon szép állami parlamentjük. Ezek mellett még van egy csomó templomuk, pár színházuk és múzeumuk, valamint itt van a 12 Nemzeti Bank egyike, tehát üzletileg is a délkelet egyik központja.

Amit egy rövid sztorival szeretnék ábrázolni, ma délután történt az eset.

Volt 2 felesleges Daytona 500-as jegyem (NASCAR nyitófutam, most hétvégén lesz), meghirdettem Craigsliten és eBayen. Kaptam egy hívást Cocoaról, ami 30-35 percnyire van innen kocsival, hogy érdekelné XY-t a két jegy.
Oké, én Melbourne-ben vagyok, holnap reggel járok arra, ha esetleg úgy OK.
Nem, idejönnek ők, mindjárt itt vannak.
Kocsiba bepattantak, kb. háromnegyed óra múlva itt is voltak. Jegyeket eladtam nekik, beszéltünk két mondatot, köszönjük, helló – és már úton is voltak visszafele. Az a fél tank benzin úgyis olcsóbb mint egy jegy (amit amúgy drágábban adtam nekik, mint a jegyirodai ára volt, mielőtt még elfogyott volna).

Nagyjából így működik ez itt – egyrészt minden eleve messzebb van, mint otthon, nagyobbak a távolságok, másrészt  az embereknek nem para 30-40-50 percet utazni, csak hogy megvegyenek valamit vagy akár elmenjenek egy szórakozóhelyre.

Ha már itt tartunk, fun fact:
2009-ben átlag 45,6 cent adó volt egy gallon benzinen (USA-átlag, az egyes államok között ingadozik, van állami adó része, és országos (“federal”) adó része, tipikusan az előbbi kicsit több). Ez annyit tesz, hogy literenként 12,04 cent az adó a benzinen – ez a mostani egész magas árfolyamnál kemény 24 Ft. Mellesleg Kanadában nagyjából literenként annyi mint itt gallononként, szóval 90-100 Ft.

A minap ott hagytam abba, hogy a 6. napon elhagytuk a Charlestont és ezzel együtt a keleti partszakaszt is.

Szinte korrekt időben elindultunk, majdnem “ütemterv” szerint sikerült délre Columbiaba érni. Ez Dél-Karolina fővárosa egyébként, 130 ezres város, vonzáskörzettel együtt 0,75 milliós. Eredetileg én itt egy kis városnézést és rövid múzeumozást terveztem, utóbbi hosszúra nyúlt, mert javaslatom ellenére mindkét részlegre vettünk jegyet, nem csak a háborús múzeumba. Nos, a másik részleg elég szar volt, és még később is indultunk, aminek köszönhetően este rendesen megszívtuk, de erről majd mindjárt.
Már reggel óta szakadt az eső, ezért is menekültünk egyenesen be a múzeumba. Ezután azért még körbejártuk Parlamentet (“Államház”), és környékét, még szakadó esőben is szép volt. 6 előtt nemsokkal indultunk el, a kb. 3 órányi útra lévő Asheville-be, keresztezve menet közben a North-Carolinai határt. Már a reggeli eső- és szélvihar is aggasztó volt, mikor egy-egy széllökés majdnem ledobta az Explorert az útról, de talán még egy órája se voltunk úton Columbiából és havazásba fordult a szituáció. Ez azt eredményezte, hogy rövid hatállyal durván belassult a forgalom, még csak félúton jártunk, de már kezdett éjszakába hajlani a nap, s hamarosan meg is állt az egész forgalom.
Pár óráig még reménykedtünk, és esetenként örültünk ha csak pár métert is haladtunk előre, aztán világossá vált, hogy az utak járhatatlanok, az autópályát lezárták alattunk. Útszélen tucatnyi magára hagyott autó, leállósávokat és pihenőhelyeket teljesen elfoglalták a kamionok. Szóval az autópályán aludtunk, egy egész kocsioszlop társaságában. Úgy kb. félóránként ébredtem fel, hogy járassam kicsit a motort – így kb. 3 óra alvás után ébresztettek a rangerek, hogy indulni kéne, feloldották az útzárat. Persze a másik autópályára átkeveredéskor megint hatalmas dugó alakult ki, itt még kb. fél órát aludtam a lehajtón.
A hatodik nap képei: Flickr.

Aztán Asheville környéke már egész jó volt, valahol szinte járatlan hó volt az úton, ott jól lehetett rallyzni, a főbb utak viszont tiszták voltak. Legjobb lett volna egyenesen menni tovább, hisz már reggel 8 körül jártunk, de Orsi ragaszkodott a pár óra alváshoz. A kocsival viszont sikerült bennragadni a hotel parkolójának jeges havában (kanyar, emelkedő, hátsókerékhajtás kombó nem a legszerencsésebb), úgyhogy még ástunk-toltunk-húztunk is vagy 2 órán keresztül. Közben találkoztunk jófej emberekkel, akik segítettek, majd átmentünk az ő kocsijaikhoz, azokat is kiráncigáltuk. Összességében nagyszerű kaland volt, bár meglehetősen fárasztó. Főleg, hogy ezután még egy 6+ órás vezetés állt előttem.

Asheville amúgy egy hangulatos kis város, de ők se nagyon láttak még ekkora havat decemberben (azért még mindig eléggé délen vagyunk, és 1000 méter alatt). Egyszer szívesen ellátogatnék ide nyáron. Túl sok időnk nem volt várostnézni a fél napos csúszás és a hideg miatt – egyébként a belvárosban egy csomó üzlet be volt zárva az időjárás miatt. Következő megálló a Fontana-gát volt. Ez egy egész nagy, 721 méter hosszú és 150 méter magas gát, nyáron hídként is funkcionál, most le volt zárva. Lementünk az aljához is és felmentünk a tetejéhez is, nem semmi szerpentinen kellett döcögni, nem egy helyen 10 mérföldes sebességkorláttal. Egyébként nem csak a látvány de a hanghatás is egész durva volt.

Innen már aztán Atlanta következett, igaz elég hosszú úton. Szerettünk volna minél hamarabb kikerülni az erdőből-hegyről, úgyhogy inkább Tennessee felé mentünk (konkrétan Knoxville felé) – nos, a GPS egy kicsit átvert minket, valószínűleg ebben az irányban sem volt radikálisan rövidebb a hegyi/erdős szakasz, viszont összességében azért jóval hosszabb volt az út, éjszaka is volt már rendesen, mire dél-Atlantába értünk. Tanulság, hogy egy öreg GPS-ben nem szabad megbízni domborzatilag…
A hetedik  nap képei itt vannak, Atlantáról majd legközelebb.

Igen, természetesen itt is van tél, a december-február időszakot ugyanúgy télnek nevezik, mint bárhol máshol az északi féltekén. Igaz, magyar szemmel sokszor ez inkább enyhe ősznek tűnik, semmint télnek.

Nemrég a világsajtó a Floridai téllel volt tele, ugyanis január első fele tényleg klasszikus értelemben vett tél volt: itt is fűteni kellett (a villanyhálózat meg is sínylette pár helyen),  napközben is meglehetősen hideg volt, és több helyen is havat illetve jeget láttak közép- és dél-Floridában. Én is találkoztam apró hó (jég?) eséssel, valamint New Orleansben is beszéltem emberekkel, akik pár órával korábban hóhullást láttak. Jól jött a kabát itt is, nem csak Chicagoban és New Yorkban :)

Persze ez nem “normális” tél itt, ez kb. emberemlékezet óta a leghidegebb volt. Ugyanakkor a tél egész változatos tud lenni errefele,  néha nagy különbségek vannak a nappali és éjszakai hőmérséklet között, éjszaka többször is előfordul 10 fok alatti hőmérséklet (ma pl. kb. 6 fok várható éjszakára). Nappal azonban még a hidegebb napokon is 15 fok felett van, melegebb napokon inkább 20-25 fok, főleg most, február közepe felé közeledve. Persze ezen ront a “wind chill”, a szél egész hideg tud lenni – egy épület mellett a napon kellemes meleg tud lenni, de kevésbé szélvédett helyen 5-10 fokkal hűvösebbnek érzi az ember a klímát.

Valamint egész sok eső van, azok is tudnak egész változatosak lenni, néha jön egy igazán masszív trópusi eső, máskor meg egész nap csak csepereg néha.  Ennek megfelelően a páratartalom is csakúgy ingadozik, mint ősszel, bár most alapvetően alacsonyabb.

Szóval nem hiába “telel” itt sok gazdag ember (persze sokuk a forró nyarat kerüli, az északon is jó), esős, hűvösebb napokon egy enyhe magyar őszre, melegebb napokon meg egy szép tavaszra emlékeztet a floridai tél.

December 11-én véget ért a vizsgaidőszak, 13-án már úton is voltunk. Ahogy írtam, nem tervezek részletekbe menő beszámolót – főleg így hetekkel megkésve. Az útvonal itt található. A helységnevekre egy GMap linket biggyesztek az alábbi szövegben.

Első nap kapásból elhagytuk Floridát, nem keveset, 367 mérföldet, azaz 590 km-t vezettem. Igaz, közben megálltunk St. Augustine-ben, ami Florida egyik leghangulatosabb kisvárosa, az állam legrégebbi épületeivel, és egy nagyon jó állapotban lévő várral. Jacksonville-i kitérőre is gondoltam, de sokkal több időt töltöttünk St. Augustine-ben, mint terveztem, szóval az kimaradt. Még Brunswick-ben álltunk meg Savannah előtt, parknézést terveztem, de kicsit el voltam tájolva, még előtte le kellett volna fordulni, itt sok érdekeset ott nem láttunk.
Képek nem készültek az első nap, le volt merülve az akksim (igen, ilyen jól készültem :).

Második-harmadik nap Savannah-ban járkáltunk, illetve útra keltünk Beaufort felé, azaz átléptük a Georgia – South Carolina államhatárt. Savannah egy gyönyörű kisváros a Savannah-folyó partján, aktív “vízi élettel”, hangulatos parti sétálóutcával (itt van pl. a híres mogyoró-dió bolt), nosztalgia villamossal (amit mi nem láttunk, csak a síneket, de állítólag üzemel). St. Augustine-hez hasonlóan régi város, itt-ott már majdnem európai stílusú, sok-sok templommal és parkkal. Kimondottan élvezetes volt nem-Floridai vegetációt látni, nekem már személy szerint eléggé elegem volt a pálmafákból, itt igazi erdőket és bozótokat láthattunk. No meg egy vasúttörténeti múzeumot, ami egész drága volt, cserébe majdnem érdekes, csak semmiféle infókkal nem szolgált, hogy mit is lát az ember (más múzeumra nem volt idő, sorozatos megkésések és várakozások miatt). Beaufort felé még megálltunk Hilton Head Islanden, ami már Dél-Karolina. Ez egy nagy turistaparadicsom, főleg a sziget déli csücske, ami kb. 100% üdülőhely, még belépőt is szednek, ha nem szállóvendég vagy. Volt itt világítótorony, kikötő, óceán, madarak, szóval minden, ami egy déli sziget kelléke.
Képek a második napról és a harmadikról.

Beaufortban egy professzorunknál szálltunk meg, egy nyaralója/kiadó háza van a  Beaufort-folyó partján. Délelőtt körbejártuk Beaufortot, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint számítottuk, 2-3 napot is el lehetne ott tölteni nézelődéssel, sétálással, hajókázással. Egy nagyszerű és szemrevaló idegenvezető vezetett körbe minket a városon, kaptunk egy szakajtó történelmet és anekdotát. Még Tom Hanks által kedvelt édességboltban is vásároltunk és a Forrest Gump kórusának “székhelyét” is láttuk. Este már az innen 120 kilométerre lévő Charlestonban sétálgattunk.
A negyedik nap képei itt vannak.

North Charlestonban szálltunk meg, ami igazából már külön közigazgatási egység, de kb. egy északi városrésznek felel meg, két éjszakát töltöttünk itt. A város szintén nagyon jó, ezúttal a belvárosban (éjszakai) élet is volt, amiben a többiek nem akartak elmerülni, úgyhogy ez kimaradt. A karácsonyi világítás nagyon szép volt, még a hideg ellenére is; körbesétáltuk az egész belvárost.
Másnap reggel, megunva a többiekre való állandó várakozást és a kihagyott programokat, kicsit korábban keltem, és kimentem Sullivan’s Island-re. Elsődleges célom a napfelkelte volt, ami így a nyílt óceán partján bámulatos volt, a kellemes, friss reggeli levegőben. Aztán még végigjártam az egész szigetet, nagyon hangulatos kis városka (közigazgatásilag ez is elkülönül, de ugyanúgy a Charlestoni-régió tagja, igazából ez bonyolult, majd talán erről is írok egyszer :). Van nekik is egy váruk, ami még az első világháború alatt is aktív volt (zárva volt reggel), és egyéb szép parkjaik, templomaik és partjaik.
Napközben aztán meglestük a Citadel nevű helyet, és a piacot. Előbbi igazából egy bazinagy katonai iskola. Itt végre találkoztam egy életnagyságú Apache helikopterrel :) Utóbbi meg egy klasszikus piac, ami Amerikában eléggé ritka – még a forró csokijuk is nagyszerű volt. Délután kihajóztunk a Fort Sumter nevű erődhöz, ami a fentiek után már csak egy plusz egyedik vár volt, egy egész jó múzeummal. A hajókázós része viszont egész jó volt, a városi lovaskocsis túra azonban kimaradt. Közben kiderült, hogy a USS Yorktown anyahajó látogatható, ahova átrohantunk, de valamiért mégis zárva volt a hivatalos zárás előtt 1+ órával. Szóval láttunk egy kikötőt és egy bazi nagy anyahajót távolról (New Yorkban azért pótoltam).
Az ötödik nap képei.

A hatodik nap elkanyarodtunk a parttól, északnyugat felé, fel a hegyekbe. Erről majd egy következő bejegyzésben.